Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást. Ms. Dirie önéletírásából kiindulva az alkotók egy egész és két félmunkát tettek le az asztalra. A kerek egész a szegény szomáliai lány felemelkedése, melyet körülbelül a Sztárom a párom modorában sikerült megoldani, olyannyira akkurátusan, hogy még Rhys Ifans szakasztott mása is előkerül, Hugh Grant bohókás húgocskájának szerepét pedig Mike Leigh felfedezettje, Sally Hawkins adja elő, a Londonban éhező hajléktalan szépség szobatársaként. Ehhez a kifacsart Notting Hill-performanszhoz jön két fél mű: az egyikben azt láthatjuk, hogy Afrika egy szép és brutális, brutális és színes, színes és vad, vad és szép (imádott-gyűlölt stb.) kontinens, a másikban pedig magát a megcsonkítás gyakorlatát, és azt a döbbenetet, melyet a hősnő története vált ki mit sem sejtő nyugati hallgatóságából. Mindez így együtt, érzelmes zenei kísérettel megsegítve, elég bizarr, de tulajdonképpen hatásos egyveleg. Mint ügyfilm A sivatag virága kétségkívül célba talál, sok nézői kéz fog ökölbe szorulni a csonkításos jelenetnél. Ilyen borzadály láttán végül is nem sokat számít, hogy ami előtte volt, és utána lesz, nos, giccs az, de nagyon.
