Hát nem irdatlanul mókás, ha az ember utálja a munkáját? Vagy ha idegenvezető, de utálja a turistákat? Vagy ha egy nagy csapat idiótának találja honfitársait, de aztán mégis megszereti őket? Szerintem sem.
Hogy hány bőrt lehet még lehúzni a Bazi nagy görög lagziról, azt megbecsülni is képtelenség - ijesztően nagy számról van szó, az mindenesetre biztos. Nia Vardalos, a nyolc évvel ezelőtti kasszasiker főszereplője és forgatókönyvírója még mindig nagy örömmel eljátssza ugyanazt, amit annak idején, s még olyan aprócska kompromisszumokra is hajlandó ezért, mint mondjuk egy borzalmas forgatókönyv betanulása, vagy épp önmaga újbóli, noha talán még mindig nem utolsó nevetségessé tétele.
Georgia, a Görögországba nemrég hazatért egyetemi tanár jobb híján idegenvezetőnek áll, ám turistái utálják, mivel tevékenysége kimerül a "száraz tények" ismertetésében (jelentsen ez bármit), na meg azért, mert nem viszi őket strandra, meg nem vesz nekik ingyenfagyit - itt az ideje tehát, hogy lazább legyen, és érzelmes barátságot kössön mindenkivel, akit egy buszba küldött vele a főnöke. Nos, bátran kijelenthető, hogy ez a jellemfejlődést fókuszba állító filmek legalja - méltó párja lehetne a depressziós Forma 1-es pilóta féktechnikája, vagy grönlandi fókavadász zsírcsapolási képességei körül forgó műalkotásoknak (noha ezekben bajosan lehetne igazán jó szerepet találni Nia Vardalosnak).
A filmben a szerepét túl komolyra vevő Vardaloson kívül még két ütőkártya van, azaz lehetne: az athéni városnézés és a fergeteges humor. Utóbbi olyasmikből áll, hogy a marcona buszsofőrt - akiről később kiderül, hogy romantikus teremtés, ideális pár Georgiának - Poupinak kellene szólítani, ami angolul kakit jelent, vagy hogy az egyik amerikai felvesz egy olyan pólót, amin görögül az áll, hogy "Belépés hátulról", ezért ráhajtanak a melegek. (Nem tudom pontosan, vajon Georgia szónoklatai arról, hogy milyen semmirekellő, lusta, együgyű, satöbbi nép is a görög, vagy arról, hogy milyen szánalmas, retardált, idióta, satöbbi alfaja is az emberiségnek a turista névre hallgató, a humor kategóriába számítanak-e.) Kifejezetten kínos úgy ülni végig egy, a nevettetésen kívül más célt felmutatni nem tudó filmet, hogy a moziban talán ha háromszor hangzik fel valami kis diszkrét nevetésféleség - ha nem szamárköhögés volt inkább az is.
Ráadásul - és ez már igazán nagy teljesítmény - még a városnézést sem sikerül abszolválni: hiába jár végig az idegesítő kis csoport minden valamirevaló athéni helyszínt az útikönyvben, a kamera nem bír elszakadni a szereplők közeli képeitől. Azt meg talán már említeni is felesleges, hogy a borzasztóan szociofóbnak láttatott buszsofőr nagyjából tizenhárom percig tűnik annak, ahogy a bunkó turistákból is hamar előbújik az érző szív, vagy rosszabb esetben néhány, buzukiszóval kísért világmegváltó gondolat. És még tanulság is van: a turisták igazából utálnak ott lenni, ahová utaznak, az ismeretterjesztés pedig marhára nem érdekli őket, legfeljebb ha egy évszám mellett legalább négy altesti poént is elsüt az idegenvezető, és ha mindezt megtanuljuk, ránk is vidámabban mosolyog majd a nap, ámen.
A szomszéd nője mindig zöldebbet, a Richie Richet és a Beépített szépséget is jegyző rendezőtől, Donald Petrie-től senki nem vár mást, mint egy egy estére szóló, zsánerén belül kellemes, szórakoztató vígjátékot. De a nagyon alacsonyra tett lécet is le lehet verni - még akkor is, ha ez a bölcsesség éppen nem hangzik el Nia Vardalos szájából.
