Nem ő volt az első, aki a színház felől érkezett a filmbe, így tett Orson Welles vagy Milos Forman is, de ő volt az, aki egyszerre három művészeti ágban tudott alkotni: kitartott a színház és az opera mellett, miközben évtizedeken át filmeket is rendezett.

A kis Gianfranco Corsit nagybátyja vitte először operába; hosszú és kalandos élete során a zene mindig menedéket jelentett számára. Az operák iránti rajongása mégis inkább anyai örökség, hiszen egy ária után nevezték el. Édesanyja imádta a Zeffiretti lusinghierit Mozart Idomeneo című operájából, csak a tisztviselő hallotta rosszul, így lett Zeffirelli.

Gyerekkorában sokat gúnyolták emiatt a hatévesen árván maradt kisfiút, akit nagynénjei és Edvige, a házvezetőnő nevelt. Edvigével időskorukig együtt maradtak, később Zeffirelli csodálatos házában éltek a Via Appián. (Állítólag Berlusconi vette neki, meglehet.)

Fiatalon bentlakásos papi iskolába járt, és egy életen át őrizte mély vallásosságát. Később építésznek tanult a firenzei egyetemen, de a háború mindent felforgatott, és őt is a szörnyűségek szemtanújává tette. Barátaihoz hasonlóan csatlakozott az ellenálláshoz; kétszer majdnem kivégezték, aztán szerencsés fordulattal az első skót zászlóalj tolmácsa lett, mert kitűnően beszélt angolul. Soha nem felejtette el a háború borzalmait, köztük Mussolini közszemlére tett holttestét Milánóban, a Piazzale Loretón.

Firenze és az itáliai reneszánsz művészeti öröksége mellett talán a háborúnak is köszönhető, hogy a szépség és a humanizmus megszállottja lett. Alkotásaival, művészi törekvéseivel, vizuális érzékenységével a szenvedély, az érzelmek kifejezését kutatta, monumentális, festményszerű kompozícióival remekműveket tudott új életre kelteni.

Mélyen hitt a megváltásban, valamiféle isteni erőben, ami jobbá teheti az embert; saját eszközeinek a színházat, az operát és a filmet választotta.

Sokoldalú művész, igazi reneszánsz ember, ez kétségtelen – mégis bizonyára meglepte a hír, amikor megtudta, hogy apai ágon rokonságban áll Leonardo da Vinci családjával. A háború utáni nagy rendezőgeneráció tagjaként a világ egyik legbefolyásosabb kulturális személyiségévé nőtte ki magát pályája során. Jó barátságot ápolt VI. Pál pápával, rendszeresen dolgozott a Vatikánnak, sőt időskorában az olasz szenátus tagjaként Berlusconi pártjában még politikusként is kipróbálta magát. Következetesen konzervatív volt, homoszexualitását nyilvánosan csak idősebb korában vállalta fel.

Meghatározó volt a viszonya Luchino Viscontival, első mesterével és szerelmével, akivel közvetlenül a háború után ismerkedett meg. Az ő segítségével került a színház, az opera és a film közelébe, bár óriási hatással volt rá Laurence Olivier 1944-es filmje, az V. Henrik is. Ezután a film után határozta el, hogy színházban akar dolgozni, és Shakespeare-t akar rendezni. Mindig a látvány, a stílus, a design egységét kereste; díszletfestőként kezdett Firenzében, de 1947-ben már Visconti mellett látványtervező Rómában (Troilus és Cressida), majd filmjei rendezőasszisztense a Cinecittàban (Vihar előtt, 1948, Érzelem, 1954) . Visconti színházában, a Teatro Eliseóban ismerkedett meg a legnagyobb olasz színészekkel, köztük Anna Magnanival és Marcello Mastroiannival. Itt kötött életre szóló barátságot Nino Rotával, aki majd néhány év múlva készülő nagy filmjéhez, a Rómeó és Júliához írja meg a filmtörténet egyik legszebb zenéjét. Az ötvenes években már szárnyal, európai hírű színházi- és operarendezőként jegyzik, az évtized végére pedig már olyan megaprodukciókba hívják, mint a Maria Callas-féle Traviata, 1958-ban Dallasban.

Felfoghatatlan tempót diktál, megállíthatatlan: Milánótól Londonon át New Yorkig a kor leginnovatívabb alkotójának tartják, pedig már új szenvedélye, a filmkészítés foglalkoztatja. Első filmjét, a későbbi életműtől egyébként teljesen eltérő fekete-fehér vígjátékot, a Campinget 1957-ben mutatják be. Egy tévéfelvétellel folytatja, Maria Callas Covent Garden-beli Toscáját rendezi és veszi fel 1964-ben. És itt érdemes megállni egy pillanatra: a kor legnagyobb produkciójáról beszélünk, a színháztörténet ékkövéről, ami bizonyára a tehetség és a barátság sűrű szövetében jöhetett csak létre.

Callashoz olyan mélyen kötődik, hogy róla készíti majd utolsó játékfilmjét is 81 éves korában.

Szülővárosa, Firenze szintén szívügye: dokumentumfilmet forgat róla 1966-ban (aztán jóval később Rómáról is), de első nagy filmes sikerére még várnia kell. Addig is a Covent Gardenben rendez, olyan sztárokkal dolgozik, mint Mirella Freni és Joan Sutherland (Don Giovanni, 1962), majd 1964-ben a Falstaff-fal megkezdi évtizedeken át tartó sikerszériáját New Yorkban a MET-ben, ahol 35 év alatt 11 produkciót állít színpadra, köztük a máig repertoáron tartott Bohéméletet. Közben a színházak is várják: Laurence Olivier rendszeresen hívja a Royal Courtba, 1960-ban például ott rendezi meg először a Rómeó és Júliát. Itt ismeri meg Richard Burtont is, aki második, kirobbanó sikerű filmje, A makrancos hölgy egyik főszereplője lesz Elizabeth Taylor oldalán, 1967-ben.  

1968-ban érkezik filmes pályája csúcsára – minden munkája közül éppen ez, a Rómeó és Júlia érez rá leginkább a korszellemre, és válik a hatvanas évek egyik ikonikus alkotásává. Mintha folytatná Tony Richardson Tom Jones című zseniális filmjét, ő is felborítja a vászon összes addigi konvencióját, holott nem tesz mást, mint visszatér Shakespeare művéhez. Alárendeli magát a szövegnek, narrátornak Laurence Oliviert, főszereplőknek pedig egészen fiatal tinédzsereket választ. Tiszta szívvel és szenvedéllyel ábrázolja az érzelmeket, látomásos, érzékeny vizualitása a védjegyévé válik, és visszaköszön későbbi alkotásaiban is, elsősorban A Názáreti Jézus című televíziós filmjében és az Assisi Szent Ferenc életét feldolgozó Napfivér, Holdnővérben.

A hetvenes évek végén Hollywoodban is szerencsét próbál, nem sok sikerrel. A bajnok és a Végtelen szerelem bemutatói után vissza is tér Európába, és nyolc évvel később már Skóciában forgatja Mel Gibsonnal a Hamletet. Szinte elkerülhetetlen, hogy operafilmeket is rendezzen: először a Traviatát, majd a milánói Scala világhírű Otelló-előadását veszi fel Plácido Domingóval a címszerepben. Minden színpadi, zenei és filmes tudása összegződig ezekben a kivételes alkotásokban.

Visszaemlékezéseiben a Rómeó és Júliát tekinti a legerősebb filmjének, érdekes módon mégis a Tea Mussolinivel áll hozzá a legközelebb – talán mert életrajzi ihletésű, és talán mert az egyik utolsó filmje: 77 éves korában forgatta. Egy történet, amit nagyon el akart mesélni:

Zeffirelli hosszú élete során hajlamos volt úgy tekinteni magára mint a civilizáció hírvivőjére, és igazi olaszként az opera varázsában talált békére. 96 éves korában bekövetkezett haláláig folyamatosan dolgozott: többnyire nagy operarendezéseit újította fel, és lehet, hogy mai szemmel nézve filmjei kissé színpadiasnak hatnak, mégis valódi szenvedély fűti őket.