Egy megkeseredett-mizantróp öregúr élete első és utolsó igazi kalandjára indul, hogy lerója tartozását halott feleségének. Eme szokatlan dióhéj a Pixar Stúdió legújabb és legérettebb filmjét veszi körül, melyben a gyerekek maximális kiszolgálása mellett immár a felnőtt közönség az első számú célpont.

A Pixar Stúdióból menetrend szerint érkező gyöngyszemek különös helyet töltenek be korunk animációs filmes palettáján. Tanulságos, de nem szájbarágós történeteik egyszerű, közérthető üzeneteket hordoznak, de azt olyan kreatív mélységgel és végtelen fantáziával képesek ábrázolni, hogy korosztálytól függetlenül mindenkinek nagyszerű szórakozást nyújtanak. A Pixarnál dolgozó megszállott zseniknek köszönhető, hogy a gyerekeket obligát moziba kísérő szülő is ugyanolyan jól szórakozik a darabon, mint maga a kiskölök. Rétegezettség, ez a kulcsszó: a gyerekek a színes-szagos Pixar-univerzumon és a slapstick humoron, míg a felnőttek a temérdek filmes kikacsintáson, a karaktereken, netalántán a parádés szójátékokon fognak derülni. A mutató eddig rendre a gyerekorientáltság felé billent, a Fel!-lel azonban megérkezett az első Pixar-opus, melynek főszereplője korántsem a kiskorúak számára lesz megkapó, így azon félelmünk, ami a Pixar Disney-vel való egyesüléséből és a kevésbé komplex, Disney-kompatibilis filmek baljós víziójából fakadt, alaptalannak bizonyult.

Mert mégis, egy hátulgombolós mennyiben tud azonosulni egy keserű öregemberrel, akinek már semmi öröme nincsen a világon? Semennyire. A Fel! prológusa a Pixar-karrier egyik leggyönyörűbb és legfájdalmasabb látlelete életről, halálról, szerelemről, álmodozásról és végül a könyörtelen valóság szomorú, ámde elkerülhetetlen diadalmáról. Egy pár perces, dialógusmentes montázsszekvenciában hatalmas bravúr a felelősségteljes élettel és párkapcsolattal járó örömteli monotóniát ábrázolni, melyet Carl Fredricksen és neje, Ellie a fiatalkori mohó kalandozás veszélyei helyett választott - ahogy általában mindenki. A gyerekkori felfedezés örömét az együttélés és a házasság boldogsága váltja fel, az állandó menni akarás után a meghitt kunyhó meleg kandallója mellett horgonyoztak le az egykori kalandorok. Igen ám, de mi történik, ha az idő vasfoga miatt már csak egyedül veszteglünk a horgony mellett? Ekkor kell útra kelni, legalábbis Carl Fredricksen szerint. Léggömbök hadával emelkedik hát házastul a levegőbe, hogy fiatalkoruk hőn áhított Atlantisza, Paradise Falls felé vegye az irányt. És hogy örökre megszabaduljon a béklyóitól.

A magában Spencer Tracy és Walter Matthau fizimiskáját, és morózus természetét koncentráló, kiállhatatlan Fredricksent Pixarék megkapóan együtt érző humorral ábrázolták, legyen szó az állandóan zsörtölődő öregúr házsártos megjegyzéseiről vagy az eleinte önzőnek tűnő, célvezérelt expedíciójáról. Annyira megviselte, hogy felesége életében nem sikerült elérni az álmok manifesztációjaként tisztelt és becsült Paradise Fallst (arról nem is beszélve, hogy Ellie az első terméketlen karakter a Disney-történelemben), hogy a házukat, mint egy múltbeli idősíkhoz láncoló béklyót vonszolja maga után, és csak akkor lesz képes megszabadulni a monomániás megszállottságától, amikor egy hajdanán istenített ex-kalandor személyében meglátja, hogy mit tesz az emberrel, ha túlzottan, akár a gyilkosságtól sem visszariadva harcol egész életében ama bizonyos szélmalom ellen. Ez az önanalízissel is felérő szembesülés vezet a felismeréshez, hogy maga az élet a legnagyobb kaland, akárki akármit mondjon. A Fel! azt teszi a kalandfilmmel (most tekintsünk el attól, hogy animációs darabbal van dolgunk), amit a Donald Petrie- és nem utolsósorban Walter Matthau-féle A szomszéd nője mindig zöldebb tett a romantikus komédiával 1993-ban: kortalanítja a műfajt, és amellett korteskedik, hogy életkortól függetlenül, mindenkinek van még egy esélye a privát megváltásra.

Azért a fajsúlyos központi probléma mellett a Fel! az idő múlásával egy hamisíthatatlan gyerekfilm legjobb vonásait is egyre inkább magában hordozza: a Mr. Fredricksen mellé szegődő kiscserkész, a minden lében kanál Russell kétségtelenül bájos figura (bár az őt elhanyagoló apa képében itt is felbukkan az erőteljes-átélhető dráma lehetősége), az ő eleinte összeférhetetlen, majd egyre inkább összemelegedő párosuk garantálja az első számú humorforrást. Doug és a többi beszélő kutya kellően mókás mellékszereplői az opusnak, Kevin, a kissé bugyuta ősmadár szeretnivaló McGuffin, az antagonista Charles Muntz pedig pont annyira ördögi, amennyire egy ilyen filmtől elvárjuk. Innentől nélkülöznünk kell a nagy realitásigénnyel felskiccelt prológus hangvételét, az eleinte kissé öreges tempó ugyanis őrült hajszába torkollik, sőt, egyesek még azon is fanyaloghatnának, hogy ettől a ponttól a Disney-filmekre jellemző túlzó irracionalitás dominál. Ne tegyék!

Mondanom sem kell, hogy a Fel! látványvilága és kivitelezése csillagos ötöst érdemel, de más jegyet nem is nagyon kaptak még munkájukra a Pixar hű iparosai. Sorjáznak a látványosabbnál látványosabb akciójelenetek, és szerintem a Rocketeer és az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag óta nem láttunk ehhez hasonló zeppelin-szcénát. A 3D csak hatványozni tudja az élményt, és (talán elsőként) Pixarék nem holmi attrakciós elemet kreáltak a harmadik dimenzióból, hanem formanyelvi motívummá formálták: a kép mélysége egyre nő, ahogy Mr. Fredricksen fokozatosan maga mögött hagyja a házikóját, így a formai trouvaille Fredericksen pozitív jellemfejlődésének a vizuális leképeződése lesz. Az első 3D-s filmélményem óta gondolkozom azon, hogy mikor jelennek meg a 3D-s eljárás auter-jei, mikor lép ki a technika a mezei attrakció színteréről, és mikor válik formanyelvi elemmé. Nos, Pixarék megtették az első lépést.

És ami kis lépés Pixaréknak, az nagy lépés a nézőknek! Mr. Fredricksen képében megérkezett a cég filmográfiájának legösszetettebb karaktere, a Fel! képében pedig a legkomplexebb alkotása. Pixarék felnőttek, kérem szépen! Vagy inkább együtt öregedtünk? Akárhogy is legyen, ennek így kellett történnie.