A szörny genezise

Van stílusa. Művelt. Szereti Bachtól a Goldberg-variációkat. A bal kezén hat ujja van. Ínyenc. Nem veti meg az emberhúst. És neki is volt gyerekszobája. A most divatos prequel-jelenség nem kímélte meg a filmvászon leglenyűgözőbb serial killerét, Hannibal Lectert sem: Peter Webber (Leány gyöngy fülbevalóval) rendező mozija egészen dr. Lecter gyermek- és ifjúkorába megy vissza, hogy megtudjuk, miből is lett a cserebogár. A kannibál kiskorában? Egy kultfigura megszentségtelenítése egy akaratlanul is paródiába átforduló tutibukás-filmmel? Dehogyis: inkább vállalható eredetmítosz a Szörny születéséről.

1944-ben végtelen hómező valahol az összeomlott Keleti Front területén. A kis Hannibalnak (lesz jövője: Aaron Thomas), miután végignézte szülei halálát, már csak húga, Mischa marad. Na, ő sem sokáig. Katonaszökevények ütnek rajtuk, s a velük való találkozást Mischa nem éli túl. (Már elnézést, de próbálom nem lelőni az egyébként is nyilvánvaló poént.)

Ugrás: pár év múlva Hannibal (Gaspard Ulliel) megszökik az árvaházból, s egészen Franciaországig gyalogol, ahol elhunyt nagybátyja titokzatos özvegye, Lady Murasaki (Gong Li) veszi magához. Mindeközben az ifjú Lecter szeme előtt csak egy cél lebeg: megtalálni kishúga gyilkosait, s bosszút állni rajtuk...

Nem kell jósnőnek lenni ahhoz, hogy megmondjam: ezt a filmet nagyon sok Hannibal-rajongó szidni fogja. Az, hogy némely jelenet kifejezetten vicces (pl. átszökés a határon), s hogy a Lecter-kvadrológia kétségkívül leggyengébb darabja a Hannibal Rising, még csak hagyján. De hogy mindez Sir Anthony Hopkins nélkül?

Azért mégse kapjunk a szívünkhöz. Hiába a szembeötlő hibák, s a fájó Hopkins-hiány (számítógép ide vagy oda, Hopkins sem varázsló, nem játszhat el egy húszévest), a Hannibal ébredésének mégis van egy rabulejtő atmoszférája.

Ez a lenyűgözően borzongató hatás nagy valószínűséggel nem mindig a színészeknek köszönhető: Rhys Ifans a főgonosz szerepében erőteljesnek szánt, náciszimpatizáns karakter, s szerepe szerint többször vészjóslóan döfi tekintetét a szemünkbe, de ekkor valahogy mindig a Notting Hillben viselt pólójának felirata (Fancy a fuck?) ugrik be. (A hiba bennem van, tudom.) Gaspard Ullielben van kurázsi, hogy a Sir után egyáltalán elvállalta Lecter szerepét. Keményen próbálkozik, s ez a legtöbbször szerencsénkre sikerül is. Vártam fintorgást, vérben forgó szemeket, de ettől megkímélt a sors. Ulliel mesterien uralja az arcát, s a legjobb pillanatai azok, amikor a szemeiben megjelenik nem a (gyilkos) szándék, hanem maga a tett. Hopkins-szal összehasonlítani nem lenne fair, de úgy gondolom, hogy az ő alakításával nagyon is jól jártunk.

Elvetemültebb mozinéző agyában minden előzmény illetve folytatás esetén felmerül a kérdés: kellett ez nekünk? A legendás első moziban, A bárányok hallgatnakban Lecter Marcus Aureliust idézi: "A legfőbb elv az egyszerűség. Mi ez a dolog önmagában? Milyen a természete?" A Hannibal Rising pedig pont erre adja meg a választ: nem a thriller- vagy horrorelemekre helyezi a hangsúlyt, hanem a kíváncsiságunkra apellál. Arra, hogy látni akarjuk a Szörny genezisét, egy emblematikus filmfigura vértől sikamlós megszületését. Mert ezt tényleg látni akarjuk.

A Hannibal ébredésével a Hannibal-mítosz még teljes és kikezdhetetlen. Ezzel a résszel még nem indult bomlásnak a legenda, s nem kezdte felfalni önmagát. A gond csak az, hogy a filmkészítők éhsége (is) sokszor csillapíthatatlannak bizonyul: a producer Dino De Laurentiis szerint lesz még folytatás. Hannibal ifjúkori kalandjai vagy valami hasonló. Az viszont már maga lesz az önkannibalizmus.