"...szeretlek, szeretlek, szeretlek. A halál előtt, úgy látszik, ez az egyetlen értelmes mondat, ez igazolja, hogy okosan éltünk, hasznosan és értelmesen, és ha egy film ezt a nem túl bonyolult és nem is eredeti gondolatot jól tudja elmondani, akkor az alkotók sem éltek hiába."
Van egy vicc, elnézést kérek attól, aki már ismerte. Szóval: bevetésre készülnek a japán légierőnél.
- Hadnagy, ön vadászgépével megközelíti az ellenséges anyahajót, majd nagy sebességgel belekormányozza a gépet, a robbanás megöli az ellenséges katonákat, és harcképtelenné teszi a csatahajót, ön pedig halálával a császárt fogja szolgálni.
- Értettem.
- Kérdése van?
- Van.
- Mondja.
- Hülye vagy?
Sajnálom, hogy ezt a viccet nem mondták el az öngyilkos terroristákat kiképző bázisokon, mert megtakaríthattunk volna többek között egy csomó sztereotípiát. Például azt, hogy ha egy film első percében valaki törökülésben az imakönyvét olvassa, és azt mondják neki, hogy itt az idő, akkor a barna bőrű férfi terrortámadást fog elkövetni békés ártatlanok ellen. Ha az utána következő jelenet a repülőtéren játszódik Amerikában, akkor pedig már tudjuk is, hogy mi a dátum, és mi a végeredmény.
De ez a sztereotípia a United - 93 című film ereje, a repülőtéri, egyébként szenzációs ritmusban vágott, se nem túl gyors, se nem lassú képsoroknak ez adja az erejét, a csodálatos hétköznapiság, nap süt, autók mennek, lábak fájnak, valaki rohan, de még fölér a gépre, a kapitány továbbképzésre jelentkezik, a stewardessnek elege van a munkájából, inkább gyereket nevelne. És tudjuk, hogy pár óra múlva már mindez nem érvényes, mindenki halott.
Halott? De hát ez csak egy film, ha mégoly dokumentumosra is alakították, ha szaladnak a kamerákkal, és látszólag a véletlen komponálta a képeket. Közben vagy ordítanak, vagy vihar előtti csend, de állandó a feszültség, a néző gyomrát megüli, fészkelődni kell, benne vagyunk a szörnyű valóságban. Annyira valóságos minden, hogy az irányítókat sokszor nem színészekre bízták, megmutatják ők maguk, hogy mit éltek át öt évvel ezelőtt. Persze a csodálatos az lenne, ha az utasok is maguk mutathatnák ezt meg, vagy ha az egész meg se történik, van happy end, a repülő simán leszáll, esemény nem történik, vagy ha muszáj, akkor kalandosan, de földet érnek a szántóföldön, két könnyebb sebesüléssel.
Így csak borzadályos filmélmények maradnak, egyszerre imádkozik az utas és a terrorista, és mindkettő földet akar érni, de egészen más elképzelésekkel. De nem erről szól a film, hanem azokról a pillanatokról, amikor a halálra készülő emberek hazatelefonálnak. És mindenkinek az az üzenete, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek. A halál előtt, úgy látszik, ez az egyetlen értelmes mondat, ez igazolja, hogy okosan éltünk, hasznosan és értelmesen, és ha egy film ezt a nem túl bonyolult és nem is eredeti gondolatot jól tudja elmondani, akkor az alkotók sem éltek hiába.
