A következtetést, miszerint a vetkőző sztár is érző teremtmény, és az élete korántsem fenékig tejfel, bízvást levonhatjuk a meglehetősen hosszúra sikeredett film végén. Mi több, már ebben a tudatban azonosulhatunk a szemrevaló asszonykával az első jelenetek fény-, hang- és egyéb orgiái alatt, kiderül ugyanis: Erin Grant, a mulató üdvöskéje nem lepkeként szédült ebbe a buja világba, hanem kényszerből. Korábban tisztes polgári foglalkozást űzött, az FBI-nál titkárnősködött, és ezt a feltehetően nyugdíjas állást cserélte fel a (fél)világot jelentő pódiummal, mivel pénzt kell szereznie pokolra való exférjének ítélt kislánya visszaszerzése érdekében. Tulajdonképpen már itt fel lehetne állni a székből a vetítésen, annyira kiagyalt és valószínűtlen a konfliktus alapját képező szituáció, de hát a néző reménykedik: hátha valahogy visszaterelik a szerzők a történetet a józan realitások ösvényeire. Meg aztán a film címe: Sztriptíz, csak nem hagyunk ki egy erotikus látványosságot? Sajnos várakozásaink nem teljesülnek. A sztori újabb nyakatekert fordulatokkal folytatódik. Egy dilis kongresszusi képviselő (társadalomkritika, á la hollywoodi kommersz) belehabarodik a bártündérbe, és bekukkanthatunk a szörnyűséges politikai kulisszák mögé, megölik a hölgy másik segítőkész imádóját (krimivonulat), az ördögszarvakat viselő egykori házastárs folyton kimutatja foga fehérjét. Szerencsére akad a magányos nőnek potens szövetségese. Mindenféle bonyodalom, veszély, összecsapás, machináció, véletlen meg dramaturgiai csűrés-csavarás után humorba pácolt jelenetek vetnek véget a kislányáért aggódó anya és szegény mozilátogató szenvedésének. Kínunkat, mármint főleg a férfiakét, enyhíthetnék Demi Moore sztriptízmutatványai, ezek azonban hűvösek, akár szeptember eleji éjszakáink, nélkülözik azt az igazi izzást, ami az efféle feltárulkozásokat szokta jellemezni. Mike Lobell producer, a vállalkozás egyik fő éceszgébere roppant eredetinek találja a dél-floridai dekadencia különc figuráit - elismerve, hogy "a szexisséget szex nélkül" tálalják a vásznon -, de hát nagyon kusza és zavaros a miliő megjelenítése. Mindenki igyekszik, mégis fáradt rutin ömlik el a vásznon. Akkor is, ha némi izgalom szikrázik az összecsapásokban, és ízelítőt kapunk a szédítő női vonzerőből. Ízelítőt, mondom, Monroe és Bardot ezerszer hatásosabban kábítottak, talán csak egy kivétel akad. A főszereplő sztár otthon "próbál" törülközővel vékony dereka és telt melle körül, ez a tehetséges riszálás sejteti: tudna ő sejtelmesebb lenni. Bestseller ihlette Andrew Bergmant, az író-rendezőt, de hát ez a Bergman nem az a Bergman, s ezt még akkor is szóvá kell tennünk, ha nagyvonalúan szemet hunyunk a logikai bakugrások felett. Idegesítő az amerikai ízléstelenség, az olcsó poénok felhasználása, a játék a nevekkel (Bush, Streep stb.), a morbiditás, egyes képsorok ragacsossága (vazelin). A filmcsinálók mindent belezsúfoltak a sztoriba: hústornyok akcióit, zsarumagazinba illő epizódokat, állatsereglet bemutatóját, csinibabák öltözőjének hangulatát. Mindössze a friss levegő hiányzik a sztriptíztáncosnő kalandjainak füzéréből: a hiteles emberi viszonylatok, a hihető gesztusok, a vérbő párbeszédek. Giccses a képi stilizáció is (operatőr: Stephen Goldblatt, amúgy mestersége magas fokán). Nem magyarázat, hogy ennek az atmoszférának az ordenáréság a lényege, hiszen azért lehetne ironizálni erőteljesebben bizonyos szertartásokon. Demi Moore abszolválta a feladatot, ám a vetkőzésről ezután sem ő fog az eszünkbe jutni. Megadatott számára, hogy saját gyermekével együtt szerepelhetett a felvevőgép előtt (két sztár vigyázza a kis Rumer lépéseit: az Isten sem menti meg a beérkezéstől). Burt Reynolds képviselője túlságosan harsány, Robert Patrick - ő a férj megszemélyesítője - külsőséges eszközökkel játszik, Armant Assante sematikus egykedvűséggel alakít egy csupa szív zsarut. A Sztriptíz néhány mozzanatából remek klipet állítottak össze a reklám mesterei kedvcsinálónak, televíziós csaléteknek. Aki ezt látta, mindent látott. A többi izzadmány.
