Az amerikai bemutatóval szinte egy időben érkezett meg a magyar mozikba Catherine Hardwicke filmje. A sietség indokolt, hiszen a legszebb történetet elmondó alkotás a karácsonyi ünnepkörhöz kötődik, s lehetőséget teremt arra, hogy a készülődés felfokozott idejében száz percre megpihenjünk. A születés a szó legnemesebb értelmében családi film. Ez a lenézett műfaj mindig közismert történetet mesél el, alapvető erkölcsi kérdésekben erősít meg, és nem mellékesen magas szakmai színvonalon készül. Generációkat köt össze azzal, hogy a nagyszülő az unokáját, apa a gyermekét viheti el moziba, talán éppen arra az időre, amikor az angyalok díszítik a karácsonyfát. A forgalmazói igyekezetnek azonban ára van. A filmet ugyanis nem szinkronizálták. Szívesen hinnénk azt, hogy az eseménysort mindenki ismeri, a kevés szavú bibliai szöveget pedig a képek is közvetítik, de talán nem A születés kapcsán kellett volna a magyar változattal takarékoskodni.
A nyitó kép a csillagos eget mutatja, a legősibb szimbólumot, az emberiség örök reményét, melynek titkát, üzenetét kinek-kinek meg kell fejtenie. Például a napkeleti bölcseknek, akik hosszas és szépen ábrázolt töprengés után odahagyják az ezoterikus tudományt, hogy hódoljanak a világ erkölcsi megváltója előtt. De ne szaladjunk előre. A következő villanásnyi jelenet már a betlehemi gyermekgyilkosságot idézi, majd a felirat egy évvel korábbra datálja az eseményeket. Ettől kezdve lineárisan követhetjük a történést, Zakariás elnémulásától egészen a szent család Egyiptomba meneküléséig.
A Biblia, az ó- és újszövetségi történetek mozgóképes feldolgozása egyidős a filmtörténettel. Már a kezdet kezdetén, Giffith Türelmetlenség című eposzi igényű alkotásában ábrázolta Jézus születését. A különféle adaptációk magukon viselik a kor lenyomatát, a technikai lehetőségeket és az alkotók személyiségét. Szívesen emlékezünk az evangélium megjelenítésének Pasolini-féle szikárságára, a Zeffirellifeldolgozás érzelmi telítettségére. Catherine Hardwicke rendezőnő alkotására az új szemléletmód, Mel Gibson Passiója hatott, amennyiben Jézus születésének felidézését a feltételezett eredeti helyszínre és díszletek közé helyezi. A korhűség, a kietlen táj az elementáris szegénység világát tárja elénk, azt a közeget, amelyben a jézusi megváltás valóban a kitaszítottaknak és a nincsteleneknek szól elsősorban. A művészettörténeti konvencióktól erősen eltér az egyes jelenetek képi megjelenítése, Elliot Davis operatőr sok ihletett felvétellel ajándékozza meg a nézőt.
A bibliai alaptörténet szükségszerűen egészül ki a kisded születése köré épült és immár hagyományosnak mondható legendákkal, illetve a forgatókönyvet jegyző Mike Rich néhány átvezető epizódjával. A profán, nem kanonizált jelenetek kivételes finomsággal simulnak a szakrális szöveg megelevenítésébe. Az előzetes információk alapján szakértők és teológusok felügyelték a filmkészítés fázisait, az eredmény pedig kiegyensúlyozott és szép munka.
A születés központi figurája, még akkor is, ha minden a megszülető kisdedről szól, Mária. Keisha Castle-Hughes kivételes érzékenységgel állítja elénk a fiatal lányt, akit az emberi elme számára fölfoghatatlan módon és fölfoghatatlan feladatra választott ki az Úr. Fölszabadult bakfis, a feladattól megriadt lány, majd az anyaságot büszkén vállaló nőt látjuk. Amikor ő van a vásznon - például Erzsébettel együtt - a film, néhány esetlegességtől és a rendezőnő képességeitől függetlenül megvalósíthatatlan jelenettől eltekintve, egészen különös erőt sugároz, s megérinti a nézőt valami a Biblia szelleméből, a reményről, a karácsonyról.
