James Bond felnőtt a hírnevéhez: a 007 – Skyfall című epizód végre felmutatja azt, amit az alkotók hosszú évek óta csak ígérgettek. Visszahozták a humánus Bondot, ismét Ian Fleming figurája tevékenykedik a vásznon.
Törölték a szuperhős maszlagot és a felesleges kütyüket, végül, de nem utolsósorban bebizonyították, hogy korunk kommersz filmgyártása képes újat, előrelépési lehetőségeket nyújtani mind dramaturgiailag, mind vizuális szempontból.
Őfelsége legelegánsabb titkos ügynökének mozgóképes jelentősége amúgy sem elvitatható. Ha úgy tetszik, ez minden idők legsikeresebb sorozata, és brit termék lévén, európai sikerről beszélhetünk. Ötven év alatt huszonhárom hivatalos és egy nem hivatalos (az 1983-as Sohase mondd, hogy soha ugyanis nem a franchise része) Bond-mozi készült, eddig hat színész alakította a szmokingot előszeretettel hordó igazságosztót (vagy ahogy A magányos ügynökben a figura önmagát nevezi, "problémamegsemmisítőt".) 1962. október 5. ma már filmtörténeti jelentőségű napnak számít: akkor volt a Dr. No bemutatója, ebben hangzott el először Sean Connery szájából a "Bond, James Bond" bemutatkozás, és nem mellékesen ekkor vált Ursula Andress szexszimbólummá. Ugyancsak ebben az epizódban jelent meg az első igazi megalomán őrült, akitől Bondnak muszáj volt megszabadítania a világot.
Ezeknek az újdonságoknak köszönhető, hogy megszületett a klasszikus akciófilm: Bond agresszívebb és rámenősebb volt az ötvenes évek hőseinél, és a nőket is egészen másként, kőkemény macsóként kezelte.
A nők csak úgy jöttek-mentek egymás után, Bond pedig, ha épp nem gyilkolt, bedobott egy egymondatos poént, konkrét nevén: punchline-t.
Ezek az akkoriban vadonatúj stílusjegyek persze nem változtattak a tényen, hogy a Dr. No és az azt követő Oroszországból, szeretettel vérbeli kémfilm volt. A harmadik Bond-kalandnál, a Goldfingernél tapintható ki először az a formalizmus, mely azóta is jellemzi a sorozatot. Az elején Bond egy meghökkentő akciójelenettel berántja a nézőt a történetbe, majd következik egy nemzetközi incidens, utána jönnek a csajok, akik az ügynök ágyában kötnek ki, de közülük az egyik biztosan a főgonosznak dolgozik, netán viszonyban van vele, a félrelépést pedig legtöbbször nem éli túl.
Kivételek persze mindig akadtak. Az első 1969-ben, az Őfelsége titkosszolgálatában című epizódban, mely a második Bond, George Lazenby első és utolsó fellépése volt, egyben az első próbálkozás arra, hogy ismét vegyük komolyan a figurát. Peter Hunt rendező kiirtotta a sztoriból a kütyüket, és teljesen hű maradt az azonos című Fleming-regényhez, így megtörtént a lehetetlen: Bond szerelmes lett, érett férfiként viselkedett, és megházasodott. Sőt az alkotók meg merték lépni azt, amit a szórakoztatófilm-készítés íratlan szabályai a legnagyobb bűnnek tartanak: nemhogy mellőzték a happy endet, de kifejezetten tragikusra hangszerelték a záró jelenetet. (Bond brutálisan meggyilkolt felesége teste fölött könnyezni kezd.)
Sokáig úgy tűnt, hogy Hunt és Lazenby Bondja marad az örök kakukktojás, mert noha voltak próbálkozások a figura emberszabásúvá formálására, sosem sikerült az érzelmi töltetet, a katarzisba hajló drámaiságot az akció és az egyre sablonosabb formalizmus méltó ellenfelévé tenni. Mind a Timothy Dalton-féle Magányos ügynök, mind a Daniel Craig alakította első Bond, a Casino Royale megmaradt ígéretes próbálkozásnak az „emberszabású” hős újjáalkotása terén. (A Roger Moore fémjelezte, paródiába hajló korszakot és a Pierce Brosnan főszereplésével készült aránytévesztett darabokat most tényleg hagyjuk.)
A Skyfall számos ponton kapcsolódik az Őfelsége titkosszolgálatában tragikus ívű dramaturgiájához és annak szerkezetéhez, de persze a cselekmény teljesen különbözik tőle. Negyvenhárom év és egy pazar tehetség a rendezői székben, Sam Mendes kellett ahhoz, hogy a csoda ismét megtörténjen. Méghozzá olyan csoda, amelyre már szinte senki sem számított: egyszerre modernizál és tiszteli a hagyományokat. Pedig nagyon sok kételkedésre adtak okot a rendező nyilatkozatai, melyek szerint most tényleg visszatérnek az alapokhoz, konkrétan Fleminghez, már csak azért is, mert nem maradt olyan mű, melyet nem adaptáltak korábban. Mint ismeretes, a film gyártása több mint másfél évet csúszott, és Mendes ezt az időt a forgatókönyv "gyógyítására" fordította.
Azt kell mondanunk, hogy sikerrel járt. Visszahozta Ian Fleming világát és Bond karakterének a sötétebb, sérülékenyebb oldalát. Lassan, de biztosan bontakoznak ki a Skyfall cselekményszálai, mely igazi mélypontról indul. Az ügynök majdnem belehal egy félresikerült akcióba. És ezek után nyilvánvalóan nem egy sérthetetlen félisten igyekszik megmenteni a „régi” világot és értékrendet, hanem egy sérült, fizikálisan nem is a legjobb formában lévő férfi próbálja megtenni a tőle telhetőt.
A kör bezárult: Bond az utóbbi évtizedekben nagyon sokat tett a mai szuperhőskultusz kialakulásáért, és amikor a mozikban már szinte csak álarcos és emberfeletti képességekkel rendelkező hősöknek maradt hely, róla éppenséggel kiderül, hogy elpusztítható. Ez pedig óriási újítás. Hosszú időn át joggal tehettük fel ugyanis azt a kérdést, hogy James Bondot az ellenségei miért akarják érthetetlenül bonyolult módon megölni. Sokkal egyszerűbb lenne, ha mondjuk lelőnék. Ez a Skyfallban megtörténik, és Bond majdnem bele is hal. Nem mellékesen a főszereplő Daniel Craig is megtalálta a maga (el)játszanivalóját, sokkal jobb, mint a két korábbi Bond-moziban, a pózolásokon túl most igazi mélységet kapott a karakter: lehetőséget teremtett a jutalomjátékra, a színész pedig élt is a lehetőséggel, valóban lebilincselő az alakítása. Azt, hogy vajon az ötven év legátütőbb figuráját hozza-e, még talán korai lenne eldönteni, de a lehetőség benne van a pakliban. A forgatókönyv talán egyetlen apró hibája, hogy túlságosan a főszereplőre koncentrál, a főgonosz pedig nagyon sok téren megmaradt afféle karikatúrának. De ezt Javier Bardem olyan lelkes átéléssel adja elő, hogy ez a kontraszt tulajdonképpen javít is az összképen – jót tesz a filmnek.
De nem csak a hős archetípusa terén fújt visszavonulót a természetesség felé a Skyfall. Az akciószekvenciák is a régi iskolát idézik. A Marc Foster rendezte legutóbbi darab, A Quantum csendje olyannyira túl volt vágva, hogy csak sejteni lehetett, mi is történik a zajos akciósorozatok alatt. Most végre látni, amit látni kell. Minden téren: hiszen James Bond most tényleg azt hozza, amit sokan várnak tőle. A lehetetlent, megismételhetetlenül.
