A leggyakoribb tanács, amit a filmes iskolák hallgatói kapnak, hogy induljanak ki magukból, vagyis meséljenek arról, ami a legjobban foglalkoztatja őket, és amit a legjobban ismernek. Az intelmet azonban nemcsak a „civil életből” érkezők szokták megfogadni, hanem a már befutott alkotók is, akik idejük nagy részét forgatásokon töltik, ennek köszönhető, hogy külön műfajjá lettek a mozgóképkészítésről szóló önreflektív filmek, legyen szó noirról (Alkony sugárút), vígjátékról (Csillagporos emlékek), gyilkos szatíráról (A játékos) vagy mozgóképes szerelmeslevélről (Amerikai éjszaka, Babylon). A különféle alkotói és magánéleti válságokra fókuszáló drámákból sincs hiány, kezdve Fellini klasszikusától (8 és ½) az Oscar-díjas Birdmanen át a pár hónapja bemutatott Jay Kellyig. Ezekből az derül ki, hogy művésznek, sztárnak és sztárművésznek sem könnyű lenni, pláne ha valaki már túl van a csúcson vagy épp leért egy karriergödör aljára.

A George Clooney főszereplésével készült Jay Kelly fogadtatása egyben arra is kiváló példa, hogy ezek a merengős-beszélgetős önszámvetések nem feltétlenül izgatják annyira a nézőket, mint magukat az alkotókat. Ha nem sikerül elérni, hogy azonosuljunk a hollywoodi elithez tartozó, luxuskörülmények közt senyvedő főszereplő a sajátunkhoz képes súlytalannak érződő problémáival, akkor az érdektelenségre még egy Clooney-kaliberű sztár jelenléte sem gyógyír.

Pontosan ez történik Jonah Hill új rendezésével, az Outcome-mal is, amelyben Keanu Reeves alakítja a jó nevű (Reef Hawk) hollywoodi sztárt, aki gyerekszínészként kezdte, eljutott két Oscar-díjig, és egészen öt évvel ezelőttig minden produkciója letarolta a mozipénztárakat. Ideiglenes visszavonulásának oka gondosan titokban tartott heroinfüggése volt, amelytől megtisztulva már éppen készen állna a nagy visszatérésre, az ügyvédje (maga a rendező) azonban közli vele, hogy megzsarolták. Egy kompromittáló videó közzétételével fenyegetőzik valaki, de nem tudni, mi van a felvételen. Az ügyvéd tanácsára Reef bocsánatkérő turnéra indul, és felkeresi múltjának azon szereplőit, akiket esetleg megbánthatott, hátha a zsarolót ezzel jobb belátásra bírhatja.

Mindez egyáltalán nem hangzik rosszul, Jim Jarmusch elkészíthette volna belőle a Hervadó virágok párdarabját (amiben Bill Murray jár végig egy hasonló múltátértékelő körutat) vagy Sofia Coppola a Made in Hollywood izgalmasabb verzióját, az Outcome azonban több szempontból is identitászavarban szenved.

Lélektani dráma, iparági szatíra és metoo-kommentár is próbálna lenni egyszerre, de nem nagyon sikerül összehangolni a különféle regisztereket.

Amíg Reeves hús-vér figurát játszik, addig Hill ügyvédje legalább akkora karikatúra, mint a Trópusi vihar Tom Cruise-féle ügynöke, a fajsúlyosabb pillanatokat így rendre kioltják az író-rendező harsány magánszámai. Másfelől a főszereplő castingja sem olyan telitalálat, mint amilyennek papíron tűnhet. Nyilván direkt a színész legendás jófej-imázsára próbáltak rájátszani, és kiforgatni azt – Reefnek is hasonló a megítélése a filmben, mindenki arany embernek tartja, ezért is szorong amiatt, hogy a botrány után más szemmel néz majd rá a publikum –, de vagy nincs elég jól megírva a szerep, vagy Reeves nem elég jó színész ahhoz, hogy elhiggyünk neki egy nárcisztikus, a múltban seggfejként viselkedő figurát.

Hasonló okokból nem volt hiteles Clooney az elvileg rászabott Jay Kellyben, de ahogy Noah Baumbach filmjében, úgy az Outcome-ban is vannak erősebb pillanatok és alakítások. Színészként, Reef gyerekkori menedzsereként tűnik fel a legendás Martin Scorsese, és súlya is van minden megszólalásának; a két gyerekkori barát, Cameron Diaz és Matt Bomer dinamikája is működik, a csúcspont pedig az az epizód, amikor Reef az anyjának szeretné kiönteni a lelkét, de az csak a saját realityműsora kamerái előtt hajlandó találkozni vele. Értékelhetőek a történet személyes áthallásai, az önértékelési problémákkal küzdő, a #metoo szele által meglegyintett Hill a saját tapasztalatait is beleírta a Reef figurájába, de az összkép ettől még nem változik:

az Outcome hasonlóan nagy tévedés, mint a Jay Kelly, cserébe még rosszabbul is néz ki.

Gaspar Noé állandó operatőrének, Benoît Debie-nek a képei ugyanis brutálisan túl vannak szaturálva, nyilván szándékosan – azt akarják ezzel sugallni az alkotók, hogy főhősünk egy émelyítően művi világba van bezárva, ahol még a nap, az ég vagy a tenger színe sem természetes. Ha a film érzelmi-intellektuális síkon úgy működne, ahogy azt Hill megálmodta, akkor talán tolerálható lenne ez a vizuális túlkapás, így viszont csak még nézhetetlenebbé válik tőle a film – ami, lássuk be, már-már bravúr.

Az Outcome az Apple TV-n érhető el.