Esik az eső, thriller van. A vendégházba új lakó költözött, a lapokban már megint egy prostituált meggyilkolásáról írnak - történetünk szempontjából egyik fejlemény sem elhanyagolható. Miként az sem, hogy meggyötört kopóábrázattal Alfred Molina érkezik helyszínelni: őt rendszerint akkor hívják főrendőrnek, ha nem telik sztárra, de az angolos patina, mire jelenléte a garancia, még kigazdálkodható a büdzséből. A húzónév azonban mégsem ő, hanem Hitchcock, a hagyatékból ezúttal A titokzatos lakó, a mester 1926-ban készült és ma is versenyképes némajátéka került a feldolgozóasztalra. Csak a nagyon ráérősek kezdjék kiszámolni, hogy e mostani hányféleképpen nem ér az eredeti nyomába, mi nem vállalkozhatunk ilyesmire, mert ismét halott prostit jelentett a rádió, és már jön is Molina. Míg a fiatalabb pályatársak oda se mernek nézni, ő közelről szemléli a vágásokat, és addig-addig nézi, míg valaki csak kiböki, hogy ez bizony Hasfelmetsző Jack keze munkáját dicséri. Persze nem az igaziét, hanem egy kései rajongóét, hisz nem a viktoriánus ködben tapogatózunk, hanem közel a mához, valahol West-Hollywoodban. Másik helyszínünkön, a vendégházban időközben reggelit szolgált fel a háziasszony, és port is törölt, az új lakó meg úgy fest, mint egy jól öltözött főhajtás a némafilmkorszak előtt. A kísérőzene pedig, a kis hamis, késes gyilkost sejtet minden sarokban, de akkor lüktet csak igazán a suspense, amikor a főrendőr vagy társa a képernyőt fixálja meredten, és a Google-ból nyeri ki az életmentő összefüggéseket.
