Sydney Pollack egy azok közül a még élő igazi, valódi és eredeti "bölények" közül, akik annak idején megteremtették Hollywoodot.
Pollack sok-sok nagyszabású, nagy közönségsikert és szakmai elismeréseket hozó filmmel örvendeztette meg a világ filmrajongóit, A lovakat lelövik, ugye? maratoni táncversenye, A keselyű három napja leleplező ereje, fojtó légköre, a Távol Afrikától szélesvásznú romantikája, megannyi pillanatai a mozgóképes kultúrának, amelyekre még az is emlékszik, aki ezt letagadja. A Távol Afrikától című grandiózus filmmel két Oscart is sikerült elnyernie, méghozzá a két legrangosabbat: a legjobb filmért és a legjobb rendezőnek járót. Itt akár abba is lehetne hagynia a filmezést, ám Pollack tovább folytatja jó mesteremberként.
Valóban mestere a szakmának, ezt még azok a finnyás kritikusok is elismerik, akik a hatásvadászó könnyes szentimentalizmussal vádolják, olcsó giccsgyárosként aposztrofálva őt. Való igaz, filmjei nem ásnak olyan szellemi mélységekbe, mint némely európai kolléga ajnározott, egyben nehezen fogyasztható alkotása, ő maga viszont sohasem tartotta magát művésznek. Mint ahogy Amerikában általában a filmkészítést nem művészetnek, hanem mesterségnek nevezik, részeként az arrafelé mindenható showbusiness-nek. Művelői pedig nem felkent váteszek, nem is úttörő felfedezők, hanem jobb-rosszabb mesterei egy szakmának. Nincs is odaát szinte egyetlen producer sem, aki valamilyen homályos, de világmegváltó igénnyel készült scriptre, forgatókönyvre akár egyetlen dollárt is adna.
A 71 éves Sydney Pollack viszont kap pénzt, legújabb filmjében a hatalmas sikerű Távol Afrikától után majd' 20 évvel ismét Afrika-közeli témát ragad meg. Ám ez alkalommal ne várjunk édes-bús, 100-as papírzsebkendő-csomagot igénylő alkotást, A tolmács Pollack specialitásainak másik, inkább feszültséggel teli, izgalmas vonulatába tartozik, amelyikbe a Watergate-botrány és Nixon elnök lemondása körüli találgatásokkal foglalkozó A keselyű három napja is, többek között. Ez is olyan titkosügynökös-merényletes-politikusos.
Bár az Afrikás filmhez hasonlóan ez alkalommal is két fajsúlyos színészegyéniség viszi a filmet. Akkor Meryl Streep és Robert Redford, most Nicole Kidman és Sean Penn. Lehet őket hasonlítgatni, bár ennek nem túl sok értelme van, hiszen az egyik romantikus film, a másik pedig krimi, a szereplőknek egyszerűen mást kell játszaniuk. Kidman kiváló és profi színésznő, tökéletesen formálja meg a tolmácsnő figuráját, bár sokszor juthat eszünkbe az egyik minapi riportműsor a tévéből, ahonnan megtudhattuk azt is, hogy Kidman évente rengeteg-millió forintnyi dollárt költ fodrászra. Lányok, hölgyek, asszonyok! Nem kell ennyi pénzt költeni fodrászra! A szélfútta frizura eléréséhez elég kimenni a Duna-partra! De félre a tréfát (és a távkapcsolót). Ahogy a törékeny szemüveges tolmácsnőből előbújik élettörténete, az szép. Látjuk, nem kell elmesélni.
Sean Penn a Robert De Niro-utat járja színészetében, konzekvensen. Ha csak játszik, néha odateszi magát keményen, hogy csak szikrázik a vászon, néha elég néhány erőteljes vonás felskiccelése, és kész is a figura. E filmben az utóbbi történt, többször megcsodálhatjuk azt az enyhén alulról felfelé tekintő kisfiús, ártatlan félmosolyt, amely valószínűleg sármos, a hölgyek nyilván erre egyetértve bólogatnak, a kemény, kiábrándult, cinikus titkosügynök többi jellemvonását pedig képzeljük hozzá. Ám Penn-nek elhisszük ezt és odaképzeljük azt, ami nincs is. Tudjuk, hogy lenne, ha akarná.
Pollack rendezői munkáját tekintve semmi speciálisat, csak őrá jellemzőt nem csinál, ám valóban és a szó szoros értelmében mestere a szakmának. A jelenetek olyan hosszúak és egy másodperccel sem rövidebbek vagy hosszabbak, mint kell, olyan ritmusban épül fel a történet, amilyenben kell, a feszültség is egyenletesen nő, a végkifejlet is eléggé váratlan. Ez nem kevés, sőt elég. Ennél többre csak a zseni képes, de mint tudjuk, őt meg nehéz megérteni.
