Akinek sok pénze van, az többnyire unatkozik. S ha már végképp nincs mivel agyonütnie az idejét, akkor a maga suta és perverz módján egzisztenciális kérdéseket kezd boncolgatni: emberéletekre köt fogadást, vagyis magát az életet teszi mérlegre. Hátha kisül belőle valami.
Például közelebb juthat a szerencse, a hatalom és az emberi kiszolgáltatottság alapkérdéseihez. Felsorolni is hosszas lenne, hány filmalkotás próbálta már különféle hangszereléssel feldolgozni mindezt hol vígjáték formájában (Üldözési mánia), hol a horror öncélú köntösében (Motel), hol művészi igénnyel fellépő thrillerként (Intacto).
S hogy mit szopogathat még le valaki az amúgy is lerágott csontról? Az első filmes Géla Babluani voltaképpen nem tesz egyebet, mint mindenféle moralizálást és dramaturgiai csavart mellőzve elmeséli az alaptörténetet. Nem városi legendaként, nem lidérces meseként, hanem a maga letisztult mivoltában. Mintha egy napon valaki lejegyezné a szájról szájra terjedő mítoszt, és lejegyzés közben egyúttal meg is szabadítaná a rárakódott feleslegtől. A 13-as című film többlete paradox módon épp onnan eredeztethető, hogy író-rendezője látszólag nem akar többet, mint felidézni egy történetet, amely egy ismerősével vagy annak ismerősével esett meg egy vidéki kúriában. Hogy aztán a néző mit kezd vele, az már nem az ő dolga. Másnál ez a vállrándítás manír, itt ars poetica.
A fiatal Sebastian a könnyű pénz csábításának engedve belecsöppen egy alvilági bajnokságba, melynek műfaja a vakszerencsére építő orosz rulett. Babluani némi szabálymódosítással (a részvevők nem a saját halántékukhoz illesztik a pisztoly csövét, hanem a "versenytárs" tarkójához) a végletekig feszíti az izgalmat, miközben a történet iránti szenvtelenségét, látszólagos érdektelenségét mindvégig megőrzi. Ezt segíti elő a precíz operatőri munka, a lassan, szinte álmosan csordogáló cselekmény és a fekete-fehér képsor. Ez utóbbi hál' istennek nem a Spielberg-féle álesztétika fondorlatos eszköze, hanem némi kikacsintás a dokumentumfilm felé, az eszköztelenség finom kihangsúlyozása.
Babluani ugyanis tudja, amit sokan nem: csontig hatoló történetet csak úgy érdemes elmondani, hogy közben egyetlen gesztussal sem jelezzük történetünk nagyszerűségét, a levonható erkölcsi és egyéb tanulságok végtelen lehetőségét. A legjobb történeteket elmesélő mondatok ugyanis csak a legritkább esetben igénylik a jelzőket, határozószókat. Mintha csak azt mondaná: nem lehetünk okosabbak az optikánál, s így csak arra ügyel, hogy minél jobb helyre állítsa fel a kameráját. A történet - ha eléggé erős - egy idő után úgyis leforgatja önmagát. Szerencsére a családi vállalkozás sem ütött vissza: George Babluani él az ölébe hullott lehetőséggel, és kíméletlenül hozza a fiatal szerencsevadász érzelmi és egzisztenciális kiszolgáltatottságát és megrendülését.
A 13-as nem véletlenül kapott jelentős díjakat (Sundance nagydíja, Velence különdíja, az Európai Filmakadémia elismerése: Az év felfedezettje). Ritkán látni ilyen szerény filmet, amely mégis tisztában van az erényeivel.
