Talán csak az volt a baj, hogy Jon Turteltaub túlságosan bízott a kissé már lecsengő fantasyban, és a szintén lecsengő Nicolas Cage-ben. Bár ez utóbbi bizodalom még érthető is volna: eddigi legnagyobb sikerét is vele érte el a Nemzet aranyával, illetve annak folytatásával.
Vélhetően sokan úgy gondolták a stúdiónál, hogy a mutatványt még egyszer meg lehet ismételni, így aztán nem is kockáztattak túl sokat.
Az eredmény már részben a plakátról leolvasható: a közönségsikereket gyártó Jerry Bruckheimer a látványt és a felfokozott tempót, a Walt Disney pedig azt garantálta, hogy a végeredmény egy centivel se lépje át a családi filmektől elvárható határt. És tényleg: A varázslótanonc kínosan korrekt, vasárnap délutáni mozi, tökéletes látványvilággal, ám végtelenül unalmasan.
Pedig már a varázsló szó leírásánál gyanút foghattak volna az illetékesek. Egyrészt a Harry Potter-mítosz már rég túljutott a zenitjén, másészt fantasyban jelenleg a vámpírlány és vérfarkasfiú a trendi. Persze, ettől a varázslótanonc még lehetne meglepően jó film, de nem az. És alapvetően nem is a színészekkel van a baj. Nicolas Cage és Alfred Molina látható erőfeszítés nélkül hozza a karakterét, a frissességért és a vidámságért főként Jay Baruchel lenne felelős. Az ő csetlő-botló figurája lenne a film motorja, csakhogy hajszálra erre a karakterre építették korábban a Túl jó nő a csajom című vígjátékot, és részben ezt hozta a Trópusi viharban is. Így lassan tényleg elhisszük neki, hogy egyebet nem is képes eljátszani... A női szerepek sem kínálnak túlzott mélységeket, így aztán Monica Bellucci egy kiégett pornósztár bájosságával próbál szerelmesen pillogni a rá eső néhány jelenetben. Egyes-egyedül Tobby Kebbel lep meg minket David Copperfield karikírozásával, de róla eddig is tudtuk, hogy kiváló karakterszínész.
A film fő ellenségei így nem is a korosodó, egykori sztárságuk peremére sodródott színészek, hanem a forgatókönyv, mely gond nélkül felsorolja a mester-tanítvány fi lmek valamennyi közhelyét. És ezen nem segítenek a kimunkált trükkök, a betétdalok, a pipettával csöpögtetett szerelem. Kínosabbnál kínosabb poénokkal és mondatokkal birkóznak a sztárok, és Jay Baruchel szájába a kulcsjelenetnél sikerül belegyömöszölni a filmtörténet egyik legrémesebb mondatát is: "Nem vagyok egyedül, mert velem van a fizika is." Egy szakkörön talán könnybe lábadt volna erre a tanár néni szeme, de a moziban csak vihorászásokat vált ki. Pedig elvileg ekkor számolna le a Jó a Rosszal, menekülne meg emberiség, néző egyaránt.
Talán csak az volt a baj, hogy mindenki biztosra akart menni.
Így addig csiszolgatták, javítgatták a sztorit, amíg sikerült minden érdekeset, meglepőt, karcost kilúgozni belőle. (Régi holylywoodi mondás: óvakodj azoktól a filmektől, amelyeknek három forgatókönyvírója van.) Addig, amíg a Disney-filmek paródiájává nem vált: korrekt, általános értékeket szajkózó, másodpercekre kiszámítható. Olyan szabályos, hogy szinte már fáj. És ezért bukott, bukik is meg. Egy varázslat halála ugyanis épp az, ha már az első mozdulatnál tudjuk, hogy mikor röppen ki a cilinderből a madárka. Pedig akár egy elefánt is előmászhatott volna...
