Neil Marshall nem műfajban, hanem vérben utazik. Négy hiánypótló nagyjátékfilmmel a háta mögött már biztosan leszögezhető, hogy előző életében hentes volt.
Neil Marshall gore-re vágyó lelkünk szeme fénye, rendező a talpán, aki a Skót-felföldet használja terepasztalként, hogy benépesítse agyszüleményeivel: vérfarkasokkal, kannibál punkokkal vagy aktuálisan a pikt őslakossággal. Forgatott már farkasemberes és barlangi horrort (Démoni harcosok, A barlang), valamint lovagkori párbajjelenettel megspékelt posztapokaliptikus sci-fit is (Végítélet), most pedig egy római korban játszódó történelmi kalandfilmmel örvendezteti meg a nagyérdeműt. Marshall A kilencedik légióval sem hibázik: bár mindig ugyanazt az üldözéses narratívába csomagolt bezártság-élményt kínálja, oly könnyedén és magától értetődően variálja a cselekmény köré a műfajokat, a karaktereket és persze a leszakadó testrészeket, hogy filmjeit egyszerűen lehetetlen megunni.
Ráadásul a brit rendező - aki szkriptjeit is maga írja - ezúttal távol maradt a fantasztikumtól. Saját történelmi gyökereihez nyúlt ihletért, s meg sem állt a római kori Britannia ködébe vesző kilencedik légió történetéig. Filmjétől azonban távol áll az Antoine Fuqua Artúr királyát jellemző történelmi igazságkeresés, Marshall egyszerűen fogta a limesen túlra vezényelt hadtest eltűnésének tényét és a megfelelő kosztümöket, s saját üldözéses narratíváját kanyarította köréjük. Hovatovább nem is kell sokat várni a légió lemészároltatására, bő húsz perc után már rá is szabadítja a maroknyi túlélőre az álcázás és a vadászat tudományáról hírhedt barbár pikteket.
Marshall nem árul zsákbamacskát. Vért kínál a nézőnek, változatosan, minden mennyiségben és szaftosan. Férfias harcot, még akkor is, ha női hősöket is használ, az évtized horrorjának kikiáltott A barlangban például csak azokat. A kilencedik légió menekülői azonban férfiak. Nem is akármilyen színészek alakítják őket: a főhőst Michael Fassbender (Akvárium), a légió parancsnokát Dominic West (Drót) formálja meg, s természetesen gond nélkül hozzák az egydimenziós, de jól eltalált karaktereiket. A nyomukba pedig kabalafiguráját, A barlangban és a Végítéletben még protagonistaként funkcionáló női harcost (ezúttal a máig utolsó Bond-girl, Olga Kurylenko személyében) ereszti, aki nemcsak a nyomolvasásban járatos, de még a bosszú mindenhatóságával is rendelkezik. Pásztázza is ridegen, ám gyönyörű képeket felkínálva a kamera a skót hegyvidék erdeit, érzékeltetve a menekülés értelmetlenségét, a tág tér ellenére működő klausztrofóbia élményét.
Persze az egyszerű történetséma apró logikai bakikkal is jár, s ki kell emelni, hogy a férfitársaság közti csoportkohézió és a konfliktusok sem működnek oly maradéktalanul, mint a sokat emlegetett A barlang hősnői esetében. Plusz a rendező a historizálás kedvéért sajnos narrációt is alkalmaz, amely a felvillanó romantikus szállal együtt csak lelassítja a nagyon is pörgős cselekményt.
Az akciójeleneteket - különösen az elhagyott erődben játszódó végső összecsapást - azonban biztosan nem fogjuk feledni. Ahogy a rendezőnek a Butch Cassidy és a Sundance kölyök előtti főhajtását sem. A mondanivaló kérdésében pedig a bezártság motívuma és Hadrianus falának az életműben való állandó felemlegetése kapcsán már azt is elkönyvelhetjük, hogy a brit horror más képviselőihez (pl. Michael J. Basset) hasonlóan Neil Marshall csőrét is nagyon böki a hagyományos angol elszigeteltség táplálta félelem kérdése.
