Ahogy a komoly társadalmi problémákra időben reflektáló filmek, úgy a 2008-2009 között történt cigánygyilkosságokból kiinduló Csak a szél is már jóval a bemutatása előtt vitákat kavart: van, aki piedesztálra emelte a rendezőt a berlini díj miatt, míg a másik sarokban „cigányseggnyalónak” nevezték őt, és azonnal rátették a „kedvenc gyűlölt ellenségeink” listára.
A pozitív berlini fogadtatás után aztán szép sorban jöttek a kritikák, melyekkel megint csak nem árt vigyázni, mivel a téma aktualitása miatt a neves szaklapok írói is hajlamosak nagy kijelentéseket tenni az egész országra vonatkozóan, ahelyett, hogy a film művészi erényei fölött méláznának el. A fejlett Nyugat kényelmes pozíciójából, a külföldi sajtótermékekben megjelenő jelentések alapján összerakott puzzle ugyanis nem feltétlenül a valós képet adja – ahogy mondani szokás, le kell menni kutyába, hogy az ember objektívan tudjon nyilatkozni arról, mi zajlik odalent, a valóság legmélyebb bugyraiban.
Azt nem tudjuk, hogy Fliegauf hogyan készült rá a filmre, vagy ha úgy tetszik, mennyire ment le kutyába, de tény, hogy szemmel láthatóan arra törekedett, hogy a történet minden aspektusát megmutassa – mert bármilyen nehéz is beismerni, az igazságnak is több arca van. Már az első képsorok előtt közli velünk, hogy nem a valóságot modellezi lépésről lépésre, hanem a gyilkosságok érzelmileg felkavaró hatására készített egy filmet a félelemről és nekünk kizárólag a mozgóképpel kell törődnünk. A mozgókép amúgy valamennyire jellegzetes, valamennyire pedig atipikus is Fliegauf pályáján, de mindenképp a direktor legjobb munkái között van.
Ahogy tavaly A torinói ló, úgy most a Csak a szél kapta a Berlinale zsűri különdíját, bár sokak szerint a fődíjra is esélyes lett volna a mozi. Míg Tarr Béla utolsónak kikiáltott opusza szokás szerint univerzálisan, minimalista formában beszélt a társadalmi leépülésről, addig Fliegauf másfél órás alkotása konkrét eseményből indul ki, és szándéka szerint így ad pillanatképet az ország helyzetéről, miközben a felszín alatt a rettegés természetrajzát vizsgálja. A magyar dokumentarizmusban amúgy is komoly hagyománya van a cigány-tematikának, gondoljunk csak Sára Cigányokjára, vagy Schiffer Pál Cséplő Gyurirája, Bence filmje pedig szépen illeszkedik ebbe a sorba. Legutóbb egy nagyobb büdzséből, neves színészekkel (Eva Green, Matt Smith) készített filozofikus sci-fit, ami nem talált túl jó kritikai fogadtatásra, most azonban visszatért a valóság rögös talajára (a szó szoros értelmében), ahol mindig is biztosabban lépkedett. Új alkotása Gus Van Sant Elefántjának felépítését követi, csak sokkal kevesebb szereplőt követünk, konkrétan egy szegénysoron tengődő roma család három tagját. Az anyuka hajnalban kel, két munkahelyen teljesít, a kislány iskolába megy és próbálja kihúzni magát minden közösségi érintkezés alól, míg a kisfiú az erdőt rója, és bunkert épít, hogy ha éjjel megállna a házuk előtt egy nagy fekete autó, amiből fegyveres emberek rohannak ki, akkor legyen hová menekülni. Merthogy a faluban mindenki tart mindenkitől, a halál szinte benne van a fülledt nyári levegőben és a néző is érzi, hogy ez a történet csak egy befejezésbe szaladhat bele. A kérdés már csak az, hogy a rendező milyen arányérzékkel teszi ki a pontot a sztori végére.
A folyamatosan mozgásban lévő szereplők követése remek forma arra, hogy feltérképezzék környezetüket, ahogy azt a neorealista filmek óta tudjuk, a szereplők így nem is saját magukról nyilatkoznak, hanem a másokkal való találkozásukból épül fel karakterük, ahogy azt a Dealer főhősénél is tapasztalhattuk. Ezen a téren remek darab a Csak a szél, mivel minden mellékszereplő hiteles, és nem egy fekete-fehér társadalmat látunk: ezen a ponton könnyen didaktikussá válhatott volna a végeredmény, de itt vannak rendes fehérek, rendes romák, rosszindulatú fehérek és rosszindulatú romák is. Atmoszférateremtésből most is jelesre vizsgázott a direktor, aki a zeneszerzéséből is kivette a részét. Szavakkal szokás szerint nem dobálózik, a képi világ minimalista, szinte csak természetes fényt látunk, miközben kézikamera veszi a szereplőket, a jelenetekben pedig próbálja elkapni a spontán reakciókat, hogy valóságszagú legyen az egész. A színészeket is dicséret illeti, mivel amatőr létükre, akár egy-egy pillantással is sikerült visszaadniuk azt a feszültséget, amin a film sikere vagy bukása áll.
Ha van sarkalatos pontja a Csak a szélnek, az a befejezés, ugyanis érzésünk szerint a kevesebb sokkal több lett volna. A filmnek ugyanis két potenciális fináléja is van, melyek közül az esti lefekvés-jelenet (amely során kiderül, miért is ez a mű címe) sokkal feszültebb, és ha a film nem hatásvadász akar lenni, hanem a bizonytalanságot és félelmet bemutatni, akkor itt kellett volna befejezni a „mesét”, hogy a néző is bizonytalanságban és félelemmel telve távozzon a teremből. A Csak a szél mindenesetre így is maradandó munka, amely ígéretes fesztiválkarrier elé néz, a hátszél már megvan, ami kikötőből kikötőbe viszi Fliegaufék hajóját, így a rendező üzenete is sok helyre eljuthat.
