Mielőtt a Nemzeti Színház új bemutatójáról beszámolnánk, eloszlatandó néhány rémhír. A Nemzeti nincs elérhetetlen távolságra. (1837-ben a Pesti Magyar Színházat is a városfalakon túlinak ítélték. 1896-ban a Vígszínház elhagyatott, városon kívül eső tájra épült.) Továbbá: nem hallani a gyorsvasút zaját. (A Blaha Lujza téri színházba azonban beszólt a Hamlet közben is a körút forgalma, tekintettel rá, hogy ló vontatta közlekedéskor építették.) Továbbá: az új Nemzeti nézőterén ha nem lehet jól hallani: az nem akusztikai, hanem artikulációs kérdés. Hallani és érteni Nagy-Kálózy Esztert (Miranda), Vida Pétert (Caliban), Stohl Andrást (Ferdinand), Mészáros Istvánt (Trinculo), Hollósi Frigyest (Sebastian), Zelei Gábort (Kormányos). Valószínűleg a többiek terjesztették a rémhírt a színház rossz akusztikájáról. Valóban rossz az akusztika: amint megszólalnak.
Schwajda harmadjára állított színre Shakespeare-darabot: a szolnoki Vízkereszt és a A velencei kalmár után most az életművet lezáró A vihart megrendezte a Nemzetiben. Bőkezű látványosság. Schwajda bemutatja az új színház valamennyi technikai készségét. Forog a színpad. Süllyed, emelkedik. Csapadékszórók tárulnak. Árkok zárulnak. Lépcsősorok nyílnak, semmibe tűnnek. A zsinórpadlás magasából leereszkedik a viharba került tengeri hajó, máskor bábszínház (Mira János tervezésének ezek leggyengébben elképzelt részei). Gyönyörű fénykúpok szeldesik a remekül világítható teret. Valahol messze, a távolban, fent a magasban látomásszerű barlangból figyeli Prospero az indusztralizált szigetén történőket. A főszereplőnek ezek legjobb pillanatai: nem szól, csak néz. Rendezői hazardírozás az emberi bölcsességet, színészi varázserőt összefoglaló szerepet egy epizodistára bízni. Benedek Miklós nem száműzött uralkodó. Ő sértett irodavezető. Nyakba húzott, féloldalas vállal ingerülten löki magából a szótagolt szöveget. Szenvedély helyett bosszús. Értelmezés helyett általános gőzt ad dikciójának. Szórakoztatóipari szenvedélyére jellemzőek a túlartikulált szókezdő th-k (theremtés, thizenkhét éve), kh-k (khormány, khönyvtár). Az előfüggöny előtt azután nagyon magára hagyatott a Babits fordította szöveggel. Nem érthető (maga sem érti), mit mond. Csupán bebiflázta, és fölmondja a zárszót. Sután véget ér a látványosság: Prospero darabokra töri a verset.
A színháztechnika jól vizsgázik. Jobb képet mutat az együttesnél. A társulat még ideiglenesen szedett-vedett: Nagy-Kálózy az Új Színháztól, Ujlaky László, Vida Péter, Mészáros István, Zelei Gábor Szolnokról, Stohl az RTL Klubtól, Hollósi, Bán János a Katona Józseftől jött. Két színigazgató is szerepel: Iglódi a Magyar Színház éléről, Balikó a Pécsi Nemzetitől. Román Sándor koreográfiája nem mutatós betétek, nem ékítmények: az előadáshoz szervesen hozzátartozó cselekvő mozgások. Néhol ugyan túlkoreografálja a színészi mozgásokat. Nagy-Kálózy Watteau Gilles fehér bohóca jelmezében valamennyi kimondott szóra kénytelen egy-egy táncmozdulatot tenni. Rab szellem helyett nyugtalan gimnasztika-tanárnőt látunk mindaddig, amíg ki nem szabadul a fölfogás rabságából és huncut varázsinassá nem válik. Stohl humorérzékkel megáldott, bumfordi hős. Amikor meglátja Mirandát, valóban meglátja. Nem az első nő, akivel életében összekerül, de ezt valóban látja. Hasábfát cipel a lánnyal. Elengedi terhét. Nekidől Mirandának: a hasáb közéjük ékelődik pajzán meredésként. A lebírandó távolság színpadian cselekvővé teszi szerelmi szenvedélyét. Major Melinda (Miranda) szép. Az előadás színészi öröme Mészáros?Hollósi clownkettőse. Nem mesebeli hajótöröttek, nem is poézist színelő vaskos színházi bohócok a hagyományos viccfegyvertárral. Hollósi a jámborabb, Mészáros az ádázabb képviselője a mai valóságnak. A mából delegálták őket Shakespeare-be. Kettejük színházi jelenléte biztosít róla, hogy A vihart 2002-ben állították színpadra. Leszámítva, természetesen, a színpadtechnikai gépezeteket, szerkezeteket. Azok nagyon modernek.
Szépek Debreczeni Ildikó háromféle jelmezei: a Prospero karateruha-közhelye mellett Ariel szaténja Watteau-idézet. A többség brokátokban, selymekben, bársonyokban, súlyos hímzésekkel, nyakfodrokkal. Jelmeztörténeti felvonás. Jelmeztervezői régmúltat idéző muzealitás. Manapság ilyen gondos kivitelezésre nincs már sem anyag, sem idő, sem szakember. Mintha a színház hajdani, elkótyavetyélt jelmeztárának darabjait látnánk ünnepi vendégszereplésben. Vangelis nagylélegzetű filmkísérőzenét szerzett az előadáshoz, amit büszke hangerővel eresztenek a nézők és a játszókra.
Nem az új előadáshoz, hanem a régi színház levegőjéhez tartozik az az otthonossá tevő tény, hogy kiszabadították hajdani nagyok mellszobrait a múzeumi tárolásból. Az emeleti szalonokban ott állnak a régiek mellszobrai, amiket a Blaha Lujza téri színház felrobbantását követően karanténba vittek: Izsó Miklós márványa Megyeri Károlyról, Szász Gyuláé Halmi Ferencről és a többi között Stróbl Alajos Jászai-büsztje.
A Nemzetinek már van múltja. Remélhetőleg lesz jövője.
