A tudományos-fantasztikus filmek, vagy egyszerűen a sci-fik külön vállfaja a filmek azon csoportja, amely több-kevesebb tudományos és filozófiai megalapozottsággal különböző ökológiai, természetvédelmi problémákkal, tulajdonképpen az emberiség eljövendő lehetséges sorsával foglalkozik. E csoportba sorolható A vörös bolygó is.
Fél évszázaddal járunk mai korunk után, 2050-et írunk. A civilizáció totális elterjedése a Földön meghozta azt a katasztrófát, amelyet már oly sokan megjövendöltek. A növényzet és az állatvilág szinte teljesen kipusztult, az ásványi kincsek kimerültek, így az emberiség léte komoly veszélybe került. A túlélésre egyetlen esély mutatkozik: lakhatóvá kell tenni a Marsot. Ennek érdekében algákkal megrakott űrszondák sokaságát küldik a vörös bolygóra, bízva abban, hogy ezek a primitív élőlények majd életben maradnak az ottani rideg körülmények között is, és a gyér légkört - élettevékenységük eredményeként - oxigénnel dúsítják fel, amely emberi életre alkalmassá teszi a planétát.(Tudományos tény, valóban találtak Marsról származó kőzetmintákban szerves anyagokat.) A kísérlet kezdetben sikeresnek bizonyul, de egy ponton, az addig már kialakult oxigén szintje vészesen csökkenni kezd. Ekkor egy kicsiny, főleg tudósokból álló asztronauta-csoport útrakel, hogy megállapítsa a kudarc okát. Már-már elérik a végcélt, amikor egy váratlan napvihar komoly sérüléseket okoz az űrhajón. Úgy tűnik, a kár helyrehozhatatlan, a visszatérésre semmi remény, ezért a csapat az egyetlen még működő űrkomppal leszáll a bolygóra, ahol további megpróbáltatások várnak rájuk...
A sci-fi filmek elsődleges követelménye, hogy mindennek hihetőnek, szinte valóságosnak kell tűnnie. Ennek érdekében a producerek tapasztalt partnereket szerződtettek a fiatal rendező, Antony Hoffman mellé.
A két forgatókönyvíró, Chuck Pfarrer és Jonathan Lemkin a tudományos alapigazságoktól és tényektől nem túlságosan elrugaszkodva, izgalmas és romantikus robinzonádot kerekítettek, arra azonban gondosan vigyázva, hogy túl mély filozofálgatásba ne merüljenek, és a mélyen szántás ne menjen a kassza rovására.
A félig magyar származású operatőr, Peter Suschitzky vén róka a szakmában (többek között a kult-rendező David Cronenberg kedvence is), most is teljes szakmai biztonsággal oldotta meg feladatát.
A látványcsapat (Owen Patterson és Jeffrey A. Okun) megegyezik a Mátrix, A gömb, a Csillagkapu látványvilágának megtervezőivel. Munkájuk ezúttal más típusú, most mindent a valósághű megjelenítésnek rendeltek alá, ami persze paradox állítás egy sci-fi esetében, de a teljesítményük a film hiteléhez kétség kívül nagyban hozzájárult.
Mindenképp meg kell említeni még a hangok mesterének a nevét, akit Dane Davis hívnak (ismét egy Mátrix.alkotó!). Ahogy ő az űr csendjét képes érzékeltetni és a szkafander klausztrofóbiás hangjait előállítja, az tanítanivaló.
Mégis. Hiába a fenti alkotók professzionális munkája és a neves sztárok (Carrie-Ann Moss, Val Kilmer) remek alakításai, A vörös bolygó valahogy nem lett ütős film. Lehet, hogy még mindig a csillogó-villogó Star Wars-széria hatása alatt vagyunk, vagy a Mátrix útvesztőjében bolyongunk, nem tudom, de mintha a sci-fi műfajának hiteles visszafogottsága manapság nem működne. Pedig amiről a film szól, az valós és komoly probléma, oda kéne figyelni, csak hát túl csendes kiáltás ez, sajnos. Az ózonlyuk még mindig nő, sajnos. Az esőerdők még mindig pusztulnak, sajnos. Sajnos.
