Tim Burton produceri munkája, a 9 remélhetően az animációs filmek új generációját indítja el. A világ romjai közt küzdő szimpatikus zsákrobotok első küldetése az lehetne, hogy megmentsék a forgatókönyvírót.
Ha akarnák, sem tudnák tovább takargatni, hogy Hollywoodot érzékenyebben érintette a gazdasági válság, mintsem gondoltuk. A krízis mélységét a 9 című animációs film is jelzi, amiről az első óra végéig hosszú, a részleteken elmerengő, a filmtörténeti előképeket megvilágító cikket akartunk írni. A finálé felé közeledve a 9-nek azonban nem csak a se füle, se farka befejezése kezdett kirajzolódni előttünk, de fény derült a producerek súlyos döntéseire is.
A posztapokaliptikus világban játszódó animációs filmet olyan tökéletesen akarták megcsinálni, hogy egy idő után ne tudjuk eldönteni: mozinézők vagyunk, vagy mi is zsákanyagból összefércelt, hulladékfémből forrasztott kis robotokként élünk a füstölgő romok, a komor égbolt és a vad géplények világában.
A forgatási költségeket látva a producereknek, többek közt Tim Burtonnak azonban vélhetően fájdalmas döntést kellett hoznia: vagy az animációs kiadásokból húznak, vagy valamelyik másik tételt nyirbálják meg. Hogy helyes volt-e végül a forgatókönyvírón spórolni, sosem derül ki. Lehet, hogy az épkézláb történettel, de kevésbé összetett képi világgal forgatott film láttán már az elején fanyalogtunk volna. Így viszont csak a vége felé kezdett motoszkálni bennünk a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is bámuljuk az amúgy szimpatikus kis robotok folyamatos rohangászását.
A film kétharmadában mindenesetre tátott szájjal figyeltük ezt a japán steampunk animék alapjain szerveződő, komor világot. Az emberi élet utáni Föld olyan volt, mintha az Elveszett gyermekek városát, a Mátrixot és minden posztapokaliptikus animék atyját, az Akirát keresztezték volna. A cyberpunk hatások a nagy klasszikusra, az 1989-es japán Tetsuóra emlékeztettek. Miközben a film mégsem süllyedt az aberrált és érfelvágósan komor szintre. A figyelmünket sokáig lekötötte a füstölgő város aprólékos kidolgozottsága. A készítők a háttérben látható utolsó rozsdás kis fogaskerék megrajzolásába is ugyanannyi energiát fektettek, mint a jó zsákrobotokba és a nagyon gonosz gépezetekbe.
Egy idő után azonban a legtátottabb száj is kiszárad, az ember becsukja, és halkan, hogy a mellette ülőt ne zavarja, megkérdi: na de mi közünk van nekünk ehhez az egészhez? A világ ugyanolyan reménytelen hely marad azután is, hogy az egyik szövetrobot kiszabadítja a másikat. Sajnos nem kapunk választ. A 9 kompakt, de súlytalan megoldással zárul, amihez képest még a szintén vizuálfetisiszta darab, az Avatar története is egy Ulyssesnek számít. Pedig vagyunk páran, akik egy ilyen csodásan lehangoló világhoz szívesen írnánk fogyasztható történetet.
