Adás

"Az amerikaiak rémálma az, hogy a fények kialszanak, s (...) a tévé hirtelen felfedi, mire is jó valójában: egy másik világ videója, igazából nem szól senkihez, közömbösen adja ki a képeit, saját üzenetére is közömbösen (nagyon könnyen elképzelhető, hogy az ember eltűnése után is működni fog)" - fogalmazta meg posztmodern utópiáját Jean Baudrillard francia filozófus.

Vranik Roland rendező második egész estés játékfilmjében szintén a villogó doboz és az apokalipszis kapcsolatán mereng. Igaz, ellenkező megközelítésből, mint Baudrillard, de hasonlóan lemondó végkövetkeztetéssel. Az Adás az üres képernyők, monitorok és a magukra maradt emberek világába vezet. Olyan nevenincs, tengerparti utópiába, ahol az addig a tévé által lekötött energiák és a számítógépek kontrollálta folyamatok elszabadulnak.

Kissé kioktató az ötlet: mit ér az ember, ha nincs tévéje. Ráadásul amikor bekapcsolódunk a történetbe, az emberiség túl van az első sokkon, már nem keresi senki a rejtély okait. Az elvonási tünetek viszont változatlanul ideges, aránytalanul kegyetlen kitörési kísérletekhez vezetnek. A kielégítetlen képfüggés embertömegéből a film egy kamaradrámát mutat be. A három testvér története azonban részvétlenre sikerül. Amit a túl hosszan előkészített végpoén sem emel meg, különösen, hogy a film plakátja előre elárulja a végkövetkeztetést.

François Truffaut 1966-os klasszikusa, a Ray Bradbury elbeszélésén alapuló 451 Fahrenheit a betűk (költészet, irodalom, általában az írott kultúra) nélküli világba vitte el nézőjét. A film gyönyörű zárlata (az emberek bemagolják olvasmányaikat) reményt sugallt. Vranik Roland filmjénél nem tudjuk eldönteni: a Fahrenheit óta eltelt negyven évben a világ lett annyival rosszabb, hogy már a szerelem sem tudja megmenteni, vagy a rendező érzi erőtlennek magát a küzdelemhez.