Agykalapács

Ne félj, na! Annyira nem rossz. És te se leszel rosszabb tőle.

Tudom, hogy azt hiszed, a Dumb és Dumber folytatása egy tragédia: de nem tragédia. Egész nézhető. Lejjebb viszi az IQ-dat pár kilométerrel, de hát csak nem olyan nagy kár azért… Kezdjük ott, hogy ha te lennél Leonardo da Wittgenstein, kapásból nem a Dumb és Dumberről olvasnál cikkeket.

Szóval el lehet lenni fél aggyal is. Ezt szépen demonstrálja Jim Carrey, Jeff Daniels és a két Farrelly tesó. Előbbiek játszanak, az utóbbiak rendezték a filmet; Jim és Jeff tehát úgy tesz, mintha tökhülye lenne, a Farrelly-k ellenben IRL tolják. Nem tudom, melyik élvezi jobban. Carrey játéka, felszabadult gumiarca a régi időket idézi, a rendezők meg úgy lehettek az egésszel, hogy hátradőltek a forgatás alatt egy-egy koktéllal a kezükben, és bólogattak nagyokat.

Merthogy a sztori és a rendezés semmit sem fejlődött az eredeti óta. Csak közhelyes és unalmas lett. A filmet a buddy-roadmovie-k paródiájának szánták, de a paródiának éleselméjűnek kell lenni, hogy működjék – ez itt meg, hát, dumber.

Másfelől viszont: nem a történetért nézzük a filmet. A poénokért nézzük, amik nem rosszak, egy-két fergeteges is akad közöttük, a kelleténél ámbár ritkábban. Meg a gonosz, undorító humorért is – valld csak be –, és a Dumb és Dumber persze abban is erős.

De legfőképpen a bolondokért nézzük. Bolondokat nézni élvezet. A kutyakomédiának létjogosultsága van; még az évezred elején Umberto Eco írta, hogy a falu régi bolondjának szerepét az önkéntes bolondok vették át (szerinte a valóságshow-k és talkshow-k exhibicionistái) – és szükség van rájuk: „Ha a falu bolondja illegeti magát vígan, lelkifurdalás nélkül nevethetünk”. Ha pedig létjogosultságuk van, ha kellenek nekünk, akkor igazán nincs remekebb bolond Dumbnál és Dumbernél. (Legföljebb az eredeti film fordítója, aki magyarul így nevezte el Harryt és Lloydot.)

„Dumb és Dumber
jó lelkiismerettel megkedvelhető”

Mert, először is, ők ketten erkölcsileg jók: nincs bennük ártó törekvés, épp csak fogalmuk sincs a világról meg a társadalomról. Hiába okoznak vidám katasztrófákat, ha egyszer a (keresztény gyökerű) nyugati világnézet nem az eredmény, hanem a szándék alapján ítél – Dumb és Dumber jó lelkiismerettel megkedvelhető akkor is, amikor nyomukban kő kövön nem marad.

És másodszor: két remek színész játssza őket, gyönyörűséggel. Az, hogy a kutyakomédiának létjogosultsága van, még nem jelenti, hogy minden borzalmas vígjátéknak lenne – szóval nem a Magic Boys-ról beszélek –, de a Kettyóban legalább ennyi érték felfedezhető: a felszabadult színészet. És például magyar verzióban a Romhányi-szintekig elérő, zseniális szinkron.

Legutóbb az Interstellart volt alkalmam sajtóvetítésen látni, most a Dumb és Dumber kettyót. És fogcsikorgatva kénytelen vagyok leírni: egyaránt van helyük a vásznon. Az előbbi persze, hogy nagyobb, nemesebb, többet tesz a világhoz. De az utóbbinak is van értelmes célja, és értelmes közönsége. (Meg piaca is. Szörnyű isten a mammon, tudom, de a producerek sajnos pont nem hallják a te művészeti jeremiádodat a dollárok csengésétől.)

Most tehát elérkeztem karrierem azon pontjára, amikor tanulok a Dumb és Dumberből. Ami önmagában is szép lecke az alázatról.

Ó, de ha azt hinnéd, csak vicceltem azzal, hogy leviszi az IQ-dat… a film után öt percig úgy botlottam bele mindenbe, mint a klasszikus vígjátéki hagyománynak ama oszlopai, a három Stooge.