A jobbára színészként, de úgyis csak alig ismert Tate Taylor (Winter's Bone) második rendezésével az Akadémia és a nagyközönség látóterébe került. A jócskán túlírt A segítség a fajgyűlölet és a patriarchátus felállította megfoghatatlan határokról mesél, negédesen és eszméletlenül naivan, de a kidolgozott karaktereknek és a nagyszerű színészi játéknak köszönhetően nagyon is élvezetesen.

A segítség az 1960-as években, Mississippi állam Jackson nevű városában játszódik, egy olyan tájon és korban, ahol mindennaposak a rasszizmus jegyében elkövetett merényletek és robbantások. Tate Taylor dramedyje mégsem vériszamos alkotás, egyetlen valamire való keresztégetés sincs benne. A nappali középpontjában elhelyezkedő televíziókból ugyan kiszűrődnek a polgárjogi mozgalmak visszhangjai, John Fitzgerald Kennedy portréja is kikerül egy szoba falára, a Ku Klux Klán támadásai azonban képen kívül maradnak. Jellemző, hogy A segítség egyetlen erőszakos jelenetét egy női ármány okán bekövetkező rendőri letartóztatás képezi. Kathryn Stockett regényének mozgóképes adaptációja ugyanis a Született feleségek déli parafrázisa, ahol a Lila akác köz rejtélyes konfliktusait fehér és fekete háziasszonyok egymással és önmagukkal folytatott esélyegyenlőségi harca helyettesíti. A rendező tudatosan határolja el filmjét a történelem brutalitásától: afro-amerikai hősnői nem polgárjogi élharcosok, hanem megrázóan igaz történetek szókimondó mesélői.

A történet szerint egy főiskolát frissen befejező cserfes hölgy az önmegvalósítás útjára lépne: írónővé szeretne válni. A városi újság háztartási rovata mellett hamarosan meg is találja első könyvének vezértémáját: a déli családoknál szolgáló fekete cselédek világlátása érdekli, ezért – az állam elnyomó törvényeinek ellenszegülve – a baráti társaságánál alkalmazott házvezetőnők élményeit gyűjti csokorba.

Tate Taylor a cselédek megrázó tapasztalatait hol a cselekménybe ágyazva mutatja meg, hol egyszerűen a szereplők szájába adja, de a történetek jórészt az előkelő déli háztartások megfoghatatlan határjelenségét tárják fel. Az illemhelyhasználat intimitást sértő rendelkezéseinek lehetetlensége ugyan még magában hordoz egy fizikai választóvonalat is, A segítség drámai töltetét mégis az a problémakör adja, hogy a sokat tapasztalt fekete házvezetőnők többek, mint a rabszolgaság mintájára rímelő alkalmazottak: akarva-akaratlanul is bevonódtak a családi közösségekbe. Gyakran saját csemetéjük kárára fehér porontyokat nevelnek fel, hogy aztán felnőttként ők legyenek majd szerető(?) munkaadóik, akiket esetenként a fajgyűlöletre épülő társadalmi konszenzus tart béklyóban. A segítség egyfajta képlékeny kötődésről mesél, amelyet az anyaság problematikája és a patriarchális otthonába zárt feleség magánya határoz meg, ugyanakkor a faji különbségekkel megtámogatott munkaadói felsőbbrendűség ellenpontoz. Tate Taylor több ízben is végrehajtja azt a bravúrt, hogy vizuálisan is felfedi a munkaadó-alkalmazott, vagy anya-nevelt lány között húzódó, elvileg láthatatlan határt: snitt-ansnitt megoldás helyett egyetlen képbe foglalja a váratlanul egyenlőtlenné váló hierarchiát.

A rendező ugyanakkor nem egyszer túlragozza mondandóját, sőt a komikus és drámai pillanatok összekapcsolásával is meggyűlik a baja. A remekül összeválogatott karakterek és a ragyogóan megírt szerepükkel eggyé olvadó színésznők azonban megmentik a produkciót a dagályosság fullasztó hatásmechanizmusától. A nőegylet képmutató elnök-figurája – amellett, hogy Bryce Dallas Howardot (A falu, Manderlay) végre valahára az elismert színésznők táborába juttathatja – kiváló ellenpontját képezi az ültetvényei közé száműzött, jobb sorsra érdemes bakfisnak (Jessica Chastain). Emma Stone (Zombieland, Könnyű nőcske) függetlenedő nőalakja remek katalizátora az eseményeknek, míg a Viola Davis (Kétely) alakította, anyaszerepével küszködő cselédasszony minden cselekedetében magában hordozza a fekete közösség megpróbáltatásait. A sorból csupán Octavia Spencer lóg ki valamelyest, de nem színészi kvalitásai okán, pusztán a nagydumás, molett asszony karaktere túlontúl sztereotip egy elvileg őszinte filmhez.

A segítség pedig egy őszinte, a valóságot megszépítő mese, de tekinthetünk rá egy közösségépítő időutazásként is egy olyan korszakba, ahol a faji, s nem mellesleg a női egyenjogúság még közel sem számított maradandó értéknek. S ha az ugyancsak a faji különbségek feloldódásáról regélő Miss Daisy sofőrjét hozzuk fel példaként, Tate Taylor alkotásától is várhatunk néhány aprócska díjat az elkövetkező Oscar-díjkiosztón.