Akiknek meg kell halniuk

Érzem magamon, de a moziban másokon is: akarjuk ezt a filmet. Szeretnénk, ha jó lenne. És nem is kell nagyon erőlködni: a Delta profi munka. Mundruczó Kornél és az operatőr Erdély Mátyás megteremtette a maga világát, a film vizes környezetét, itt semmi sem szilárd, semmi nem barátságos, hidegek az éjszakák, ránk ragad az iszap, és úgy ordítanak a békák, hogy szétmegy tőle az ember feje. Idejön a fiú, csöndesen és rejtélyesen, nem tudni, honnét, nem tudni, miért, csak hogy maradni akar, házat építeni

A rejtélyesség azért is előny, mert a rejtélyes ember keveset szól, csak van, Lajkó Félix pedig pont ilyen a vásznon: elég, ha csak néz a furcsa vágású szemeivel, elég, ha mi nézzük a szőke szakállal alig leplezett ajkát, dacosan békés arcvonásait, és megvan a szerep, erről van szó. Biztos kézzel készült a Delta, egységes a világa, a szereplők illenek egymáshoz, Tóth Orsi a dúsan erezett fejével, Monori Lili arcának domborzataival és vizeivel, Gáspár Sándor a vad nézésével. Mindannyian hitelesen hatnak, mindegy, hogy profi vagy amatőr, ezek így beszélnek. Kevés szavú, veszedelmes népség. Közben magas fokú zörejművészet hallható: nemcsak a békák kuruttyolása mesteri, de a nád ropogása, a szögek beverése, varázslatos ritmusok vagy káosz, mikor melyik a helyénvaló. Nincsenek fölösleges mondatok, fölösleges kellékek, miközben látszólag kényelmes a film tempója, látszólag sétatempóban hajókázunk a nagy vízen, nagyon határozottan haladunk előre a stáblista felé.

Van egy pillanat, amikor szeretném, hogy ez legyen a vége. Nem mintha nagyon unnám már az egészet, csak igazán szép lenne, ha nem akarnának semmit sem mondani: férfi és nő átöleli egymást, látjuk őket a közös ágyban, olyan közel van egymáshoz a két magány, hogy az már együttlét, és kész. Minden lehet még: boldogság vagy tragédia, nem a néző dolga, nekünk elég lenne csak ennyit látnunk. De tovább kell mennünk, mert ez így nem egy film, túl rövid volna, túl suta, és túl kevés a mondanivaló. Csak éppen jó, kerek, egész volna.

Ahogy továbbmegyünk, ahogy elvarródnak a szálak, minden marad a régiben, még mindig profi a film, még mindig úgy mozgókép, hogy közben folyton jelent is valamit az a mozgó kép. Egy csodálatos jelenetben a tűz fényénél durva kezek tépik a foszlós kenyeret, már tudjuk, hogy vége, nem fordulhatunk akármerre, kivont késsel áll a sarkon a tragédia, és még csak nem is késsel, hanem letört nyakú üveggel. Az alkotók becsületesen játszanak, ragaszkodnak hozzá, hogy befejezzék a történetüket, csak a történet túlságosan kiszámítható, túlságosan fordulatmentes ahhoz, hogy érdemes legyen ragaszkodni hozzá. Ha csak egy percnyi kétely lenne, ha csak egy pillanatra bizonytalankodhatnánk, hogy mi lesz ebből, nem lenne ekkora a csalódás. Mert így az. A néző feláll, és azt mondja: de szépen is mesélték el a semmit. Ami persze így már egyáltalán nem semmi.