A gépész rendezőjének legújabb filmje hidegháborús propagandafilm némi vasútbuzisággal és vérrel összegépzsírozva. De sajnos a Transz-Szibéria nem olyan pörgős és elmeháborodott film, mint Brad Anderson korábbi mozija.
Egy fiatal házaspár száll fel a transzszibériai expresszre, miután Pekingben az egyházukkal önkéntes munkát végeztek, Roy (Woody Harrelson), a vaskereskedő és vasútbuzi, és a felesége, Jess (Emily Mortimer), aki vadmacska korában nem töltött két napot ugyanabban a városban. Az egyhetes eurázsiai vonatozás szépen indul, Roy a nyomtávolságot tanulmányozza, Jess pedig fotózza az utasokat. És ezen a vonaton aztán sokféle ember utazik, orosz asszonyok, akiknek csak úgy csillog a vaku az aranyfogaikon, Gulág-túlélő költők, meg európaiak, akik szerint se a kínai, se az orosz rendőrökkel nem éri meg viccelődni, és különben is az üres útlevél gyanús.
Aztán az amerikai pár utastársakat kap a fülkébe, a forróvérű és laza erkölcsű Carlost és aktuális barátnőjét, Abbyt (Kate Mara), aki húszéves, ártatlan, mégis a film egy pontján össze-visszakaszabolják a lábát, de ne zakatoljunk előre ennyire. Jess szereti a spanyol karaktereket, így nem hagyja hidegen Carlos (Eduardo Noriega), márpedig ő az a latin, akinek nem lehet sokáig nemet mondani - máris kész a szerelmi négyszög. De ez nem egy romantikus film, hanem egy karfaroppantóan izgalmasnak szánt thriller, amibe szépen lassan belezötyög a heroin, a pénz, a szex, és az orosz korrupt rendőrség.
Azt, hogy hidegháború van, nem Obama fogja kimondani, hanem az olyan filmek, mint a tavaly készült Transz-Szibéria, ami olyan ismert orosz-panelekkel építkezik, minthogy Szibéria hullákkal van teli, arrafelé vedelik a vodkát már kora reggel, a vécék meg el vannak dugulva, és különben is mindenki nehéz kötött kendőket meg matrjoska babákat árul. Kiszámítható, unalmas és néha erősen túlzó - na nem mintha nem tudnánk elképzelni hasonlót az oroszokról. A propagandafilm soknemzetiségű egyébként, az amerikai rendezőn és főszereplőkön kívül angol, német, spanyol és litván tagokból áll össze a stáblista. A demarkációs vonal túloldalán játszódó mozinak nem sok üzenete van, talán csak az, hogy ne menj oda, meg hogy az oroszok többsége beszél angolul - mindkettő hülyeség.
Woody Harrelsont, a Született gyilkosok főhősét megtért átlagamerikainak látni viszont egészen sajátos élmény, rajongóknak kihagyhatatlan. Ben Kingsleynek is sokkal jobban áll a szőrkucsma, mint a lila ing. A főszereplők mégsem ők, hanem Emily Mortimer, akinek tökéletesen elhihető minden, de főleg az, hogy Eduardo Noriega ellenállhatatlan férfi.
A Transz-Szibériának nem az a fő baja, hogy propagandafilm, meg nem is az, hogy rohadt hosszú és ezt nem feledteti az egyébként lenyűgöző látvány, hanem hogy a film felénél elkövettetik egy nem húszmiatyánkos bűn, aztán elfelejtődik, mintha természetes volna. Az áldozat csak élve érdekes, a gyilkosnak meg baja van az igazsággal, és ennyi. Brad Anderson talán úgy gondolta, hogy ő már A gépészben túlzásba vitte a dosztojevszkiji "nyávogást" és többé nem kell állást foglalnia az ügyben, de ez a világ leghosszabb vasútvonalára kevés: 6/10.
