Nem hiányzott nekünk a Dogville, Lars von Trier filmje. Nélküle is a szakadék szélén egyensúlyozgatjuk lepusztult életünket.
Egy filmtől persze nem zuhanunk a mélybe, de arra mindenesetre képes, hogy halálosan megbillentse kényes egyensúlyunkat, és mi úgy megijedjünk, hogy utána órákig szégyelljük magunkat rossz idegrendszerünk miatt, de legfőképpen azért, amiért ilyen kisszerűen ragaszkodunk az életünkhöz, amiről ott a szakadék szélén éppen azt tanuljuk, hogy mennyire jelentéktelen apróság.
A Dogville kellemetlen, brutális, tiszteletre méltó, a művészet dolgaiban jólesően, egészen bátorítóan naiv film. Lars von Trier saját forgatókönyvéből rendezett egy filmet. Munkájának jelentős része abban állt, hogy a történetről a lehető legkíméletlenebbül lehasítsa magát a filmet. A néző beül a moziterembe, és percekig nem hisz a szemének. A Dogville egyetlen díszletben játszódik, ami már filmvásznon önmagában is merész stilizálás, de Lars von Trier még tovább megy, és csaknem háromórás filmjében ezt a díszletet is tovább stilizálja fekete padlóra felfestett terepasztallá, ahol az ajtókon úgy kell kopogni, mint a pantomimjátékokban, és ahol a Hold a stúdió sarkában jön fel egy narancssárga korong képében. Lars von Triernek a Dogville-ben nincs szüksége filmes illúziókra. Nem tart igényt a valóság képi életre keltésére, mert azt akarja, hogy azt ismerjük fel valóságnak, amiről a története szól. Felnőttszámba vesz bennünket, és ez még akkor is jó érzés, ha részünkről lemondásokkal jár. Eljöttetek barátaim ide a moziba, hát akkor beszélgessünk - mondja Trier, és nem kímél bennünket. Nem bíbelődik azzal, hogy a képek szépségével kommentálja, amit mond, hanem vesz egy nagy levegőt, és százhetvenhét percig beszél. Van a Dogville-ben valami hisztérikus indulat. Lars von Triernek elege van a filmes mellébeszélésből, és most végre lesöpri az asztalt. Igaz, hogy erre leginkább az ő esetében lehetett számítani.
A Dogville példabeszéd, pontosan olyan, mintha Brecht ma filmet rendezne. Az az elemi indulat fűti, hogy ez az egész így nem mehet tovább: nemcsak a művészet, hanem az egész életünk. A Dogville az esztétikai leszámoláson túl alapvető morális kérdésekről gondolkodik, és a hozzájuk tapadó érzelmekről, úgy, hogy a film egy pillanatig sem érzelmes. Hideg fejjel, keményen, ésszel vezet bennünket végig egy történeten, és tőlünk is ugyanezt kéri. Ne tessék sírni, ne tessék menekülni a katartikus feloldásba, az érzelmek takarásában ne iszkoljon ki senki a történetből. Ahogy már mondtam, nagyon kellemetlen film. Egy amerikai kisvárosban üldözői elől menedéket kérő fiatal, angyali szépségű nőről szól, aki jóságával felkelti a jó és egyszerű emberekben szunnyadó vadállatot. Alattomosan, válogatott kegyetlenségekkel csapnak le rá, úgy, hogy közben végig azt gondolják magukról, hogy jóságuk töretlen. Lars von Trier tanmeséje triviális, de felkavaró. Az emberi gonoszságnál semmi sem csodálatra méltóbb. A főhős válasza is ehhez méltó. Amikor szerelme, a városlakó fiatalember feladja őt üldözőinek, akikről kiderül, hogy valójában ők a megmentői, a lánynak döntenie kell: megbünteti-e bűneiért a várost, vagy megbocsát mosolygó gyilkosainak. Áll a díszlet közepén, és arról gondolkodik, hogy attól lesz-e jobb a világ, ha jók vagyunk még a velünk gonoszakkal is, vagy attól-e, ha megszabadítjuk tőlük a világot. Áll Nicole Kidman egy elképesztő intelligenciával megoldott színészi munka végén, és arcával eljátssza, hogy a gonoszok halála mellett dönt. És mi elhisszük neki, elhisszük Lars von Triernek, és ugyanabban a pillanatban mindannyiunk nevében mérhetetlenül meg is vetjük magunkat, hogy képtelenek vagyunk e két alternatíva mellett mást kitalálni.
Lars von Trier filmje a történet morális dilemmáin túl a művészet visszaszerzendő becsületéről is szól. A gondolkodásról, a végletesség szabadságáról és az esztétikai döntések óriási tétjéről. Arról, hogy még talán van egy kis esélye annak, hogy a művészet ne zuhanjon ki végleg az életünkből.
