A Csíííz legrosszabb jeleneteit idéző forgatókönyv, a gyomorműködés zavarait kifigurázó poénok és a vidéki művelődési házak amatőr színjátszóit alulmúló szereplőgárda - a világ legrosszabb filmesei akció közben, a Tök állat című vígjátékban!

A kritikaelméletnek nevezett pszeudotudományos zabhegyezés avatott mesterei szerint a kritikus még a vizsgált művészeti alkotás totális sárba tiprásával és hibáinak könyörtelen feltárásával is kiáll az adott mű értékei mellett, hiszen egy teljesen jelentéktelen, szürke és semmitmondó művészeti salakanyagra nem pazarolná becses idejét és egyesek szerint amúgy is korlátozott szellemi kapacitásait.

Jogi felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy az imént taglalt, amúgy sem túl meggyőző tétel biztosan nem vonatkozik jelen írásra, mert az elemzés tárgyául választott filmecske, a Tök állat még annyi művészi értéket sem képvisel, mint egy amatőr gyurmapornó, vagy a Csatornázási Művek Dugulás-elhárítási Alosztályának fekáliával teli kanálisokról készült videó archívuma.

Egyedül a 35 milliméteres nyersanyag beszerzési ára és a forgatás során elfogyasztott nagy mennyiségű fánk előállítási költsége ad némi rangot ennek az alkotásnak, ami még arra sem volt képes, hogy az amerikai vígjáték legújabb kori hagyományaihoz hűen altesti poénok puffogtatásával átható fingszaggal töltse meg a nézők üres elméjét.

A film halovány története néhány mondatban összefoglalható. Hősünket, aki főállásban nyomorult balek, egy napon tragikus baleset éri. Szerencsére épp arra jár egy őrült tudós, aki magával vonszolja a magatehetetlen főszereplőt, hogy aztán az életmentő műtéttel párhuzamosan néhány világrengető kísérletet is elvégezzen rajta, amik során állati testrészekkel pótolja a totálkáros emberi szerveket. Az így újjászületett főhős néhány különös szokást vesz fel: emberek fenekét szaglássza, kukákban turkál lerágott csontok után, és lépten-nyomon megment minden bajbajutottat.

A kisvároska lakói furcsa szemmel néznek régi-új ismerősükre, akit csak a helyi állatmenhely tündi-bündi önkéntes mindenese, a szép, érzéki és kedves Rianna ért meg. Ezután néhány röpke konfliktust és gyomorszagú poént leszámítva nyílegyenesen robog a történet a végkifejlet felé, ami egy kifejezetten nyálas csókban és totális hepiendben manifesztálódik.

A film forgatókönyvét a főszereplő Rob Schneider és a Simpson család stábjában tevékenykedő Tom Brady követték el. Schneider eddig sem a szeméből csillogó értelemről vagy káprázatos tehetségéről volt híres, Brady viszont útközben elveszthette a humorérzékét, de az is lehet, hogy egy pár marék ropogós zöldhasú térítette jobb belátásra. Egy azonban biztos: ebben a filmben nyoma sincs a Simpson családból sugárzó bájnak és pengeéles cinizmusnak. A vígjáték egyetlen figyelemre méltó pontja, a női főszereplő Coleen Haskell személye, nem mintha értékelhető színészi alakítást nyújtana, csak hát feltűnően hasonlít Sophie Marceaura, ami egy ilyen sivár alkotásban már épp elég a sikerhez. A film megtekintését azonban mégsem lehet erre az egy esztétikai élményre alapozni, hiszen a Survivor című reality show ifjú üdvöskéje azért nem igazi francia szépség, meglátszik rajta, hogy hamburgertől terhelt idomait fitnessgépek arzenáljával kénytelen kordában tartani.

A film ezenkívül egyetlen értékelhető momentumot, egyetlen lejegyzésre méltó poént, vagy emlékezetes képkockát sem tartalmaz, ezért megtekintése legfeljebb annyi élményt okoz, mint a tehetségtelen hollywoodi alkotókat támogató közhasznú alapítvány számlájára utalt nagyobb mennyiségű pénzösszeg befizetése a sarki postahivatalban.