Nos, akinek bejött a Négy esküvő, egy temetés, az most is örülhet, bár gondolom, már túl is van a dolgon, legalább az első körben.
A kérdés persze az, hogy mit álmodjunk. Gömbölyűt, ami elgurul? Legyen nehéz sorsú hős, szívjon szolidan, mígnem fehér lovon, szőke főnemes, ki ne tudná, meseautó, automatikus mese, mozi. Házmesterálom, na és. Dögöljön meg, aki új naprendszereket óhajt igába hajtani. Fedezze fel a garnélarák ellenszerét, akinek nyolc anyja van. Nekem csak jöjjön egy hollywoodi istennő, és csábítson bujálkodni. Tegye mindezt minimum a Portobello Roadon, noha én Usti nad Labenben is tudok olyat, amitől kiönt az Elba.
A csavar a dologban ott van, amikor valaki azt kívánja elsütni, hogy a londoni antikvárius az alsó kutya, aki egy hollywoodi művésznő által jut, szerencsés konstellációk esetén, konkrétan a hetedik mennyországba. Neki legyen mondva.
Közben meg szerelmes filmet nézni finom kis dolog, akár a vérpadig is. Az ilyenben az a legszebb, hogy az első perctől fogva tudhatni, Gizi és Pisti bizony egymásnak teremtettek, már csak az adekvát ezer veszélyt kell legyűrniük. Ám magasabb dolgokban az ezer veszély envalójukból fakad, nem a külvilág ármánykodásaiból. Ezt nem tudják a Portobellón, egyébként mindent. Így aztán, legyen bár a mű angol s nem amerikai, azért marad a mélységes Hollywoodban, már ha ez baj. Nem az, sőt tény: az angol kommersz e pillanatban az angol művészmozi magasában szárnyal.
