Amikor nem csak az ötletet, magát a ruhát nyúlod le

A sztárok ruháit nézegetve, nincs olyan ember, aki ne irigyelné a márkásabbnál márkásabb, nagyrészt stylistok által összeválogatott, csinos darabokat. Egy-két ötletet (kevésbé anyagias megvalósításban) néha bizony el is lopunk tőlük – a probléma ott kezdődik, ha nem csak az ötletet nyúljuk le…

A Lopom a sztárom (angolul The Bling Ring; ennél rosszabb magyar címet nehezen választhattak volna, kinek nem ugrik be erről azonnal Hugh Grant és Julia Roberts édesen mamlasz párosa?) főhősei pontosan ebbe a hibába esnek. Egy csapat los angelesi kamasz, négy lány és egy fiú, elhatározzák, ideje bezsebelni az eddig csak irigykedve figyelt darabokat, azokat a cuccokat, amik a pazar hollywoodi életet, a felvágást, a vagányságot jelentik. A csillogó, romlott jelenetek nézve akaratlanul is elgondolkozik az ember, hogy lehet valaki annyira elszánt és ostoba, hogy több száz dollár értékben rövidít meg híres embereket – és közben tökéletesen elfelejtkezik arról, hogy a kacsalábon forgó palotákhoz bizony kamera is jár? Ez lesz a banda veszte, hamarosan nem csak a média, hanem a rendőrség is arra keresi a választ, ki lopott meg nem egy sztárt hárommillió dollárral.

A Lopom a sztárom további (és szerintem erősebb) részét nem lövöm le, legyen elég annyi, hogy Sofia Coppola (Marie Antoinette, Elveszett jelentés) filmje valós történeten alapul, kissé elferdítve azt. A "Bling Ring"-nek nevezett banda tényleg létezett, 2008-2009 között nem egy betörést követtek el (hihetetlen, hogy a milliomos sztároknak nincs annyi eszük, hogy megvédjék a házukat. Mondjuk nem ártana bezárni az ajtót, Miss Hilton!), Coppola azonban nem a tagok életét akarta megragadni filmjével, hanem azt a késztetést, ami arra ösztönöz, hogy közelebb kerülj a celebekhez. Hogy a még most is élő, alig felnőtt emberek életében miért nem akart vájkálni, megértem – nekem azonban hiányzott az a plusz, amit csak az Emma Watson által alakított Nicky hátteréről tudtunk meg egy olyan idegesítő, még a struccpolitikát is hibásan alkalmazó anyuka képében, akit serpenyővel verne az ember, amint megszólal (Leslie Mann – Megint 17, 40 és annyi). Hiányzott az a plusz, ami a motiváció képét kerekebbé tette volna; így az csak egy döcögős kocka maradt, a bulizós-felvágós képek egy egészséges nézőt nem fognak meg annyira, mint Coppola szerette volna.

Ennek ellenére nem lehet utálni a filmet. Korrekt képekkel dolgozik, rájátszva a bulizós kamaszok elképesztő világára (írja ezt egy annyival nem idősebb személy), a színészek is tökéletesen hozzák a szerepüket, ami a film első felében ki is merül annyiban, hogy a lányok hajának hossza fordítottan arányos a nadrágjukéval, a néha narrátorként is funkcionáló fiú főszereplő, Marc (Israel Broussard), pedig kellőképpen elhagyatott ahhoz, hogy magas sarkú cipők lopkodásában vegyen részt. A másodikban azonban már valamivel nagyobb teret kapnak a lányok színészi képességei: a nem túl ismert Claire Julien a fagyos szépséget hozza, Taissa Farmiga az ostoba libát (és róluk sajnos többet nem is tudunk meg… hihetetlenül egysíkúak), Katie Chang pedig egy üveg parfüm segítségével elhiteti veled, hogy ő a divat legnagyobb (és "legparább") megszállottja. Emma Watson itt kezd el lubickolni, hogy ez pusztán a szerencse műve, vagy tényleg felnőtt a "mi kis Hermionénk", azóta sem tudom. Tény, hogy míg a film első felében annyi volt a feladata, hogy egy szájfény-függőnek is elegendő kencével fedje be az ajkait, a második részében (SPOILER!) már hozhatta az idegesítően számító dögöt. Ehhez a szerephez pontosan illik az a színészi stílus, amit fiatalabb korában nyújtott: a folyamatos szemöldökrángatás és az affektáló hanghordozás és mimika. Kiváló teljesítmény, az ember egyszerre marna végig az arcán és ismeri el színészkedési képességeit, mind a karakternek, mind a színésznőnek. (SPOLIER VÉGE!)

A történethez és a képi világhoz nagyszerűen illenek a filmzenék: hol a "kamaszok vagyunk, rövid nadrágot hordunk" életérzést közvetítik a számok, hol azt, hogy "ez a világ legzúzósabb bulija", esetenként pedig befigyel egy-két drámaibb taktus is.

Mindent összevetve a mai sztárközpontú világban érdekes kérdéseket vet fel a film, még ha hiányosan is válaszolja meg őket, és sajnos az öt karakterből legalább kettőt igencsak kétdimenziósan fest meg. A hangulat komplex, az ostobaság pörög, Emma Watson pedig életében először legálisan vonogatja a szemöldökét. Könnyed bepillantás a nehéz kamaszvilágba.

Szerintem: 75%