Ez a történet az öregszexről szól. Két brit vénlány kifog a tengerből egy lengyel hegedűművészt. A hajótöröttet addig gondozzák és tanítgatják, amíg elhitetik magukkal, hogy a tehetséges fiatalember velük maradhat. Aztán hetvenen felül újra meglepődnek azon, hogy a férfiakat vagy a sors veszi el, vagy elmennek maguktól.
Persze szexről szó sem lehet, a Hölgyek levendulában egy kosztümös, angol film, méghozzá irodalmi adaptáció (William John Locke A levendula illata című novellájából). Simogatás, éjszakai beszökdösés a vendég szobájába, az igen, de semmi több.
Judi Dench és Maggie Smith annak a kornak az asszonyai, akik átélték a két világháborút, a nyugati oldalon. Polgárok, az igaziak, kimértek, műveltek, elegánsak, és annyira, de annyira távoliak. Egy olyan kor női - és színésznői -, akikből nincs utánpótlás. Egyszer olyanok akár egy Bronte-főhős, máskor Miss Marple és Mary Poppins tekintete csillan fel a szemükben.
Bármit elhiszünk nekik, még azt is, hogy az 1930-as évek Angliájában tényleg megtörtént, hogy Cornwall sziklás tengerpartján egy idős testvérpár megmentett egy Amerikába szökni kívánó fiatal hegedűművészt, aztán lásd fent.
Nem is a történet a fontos, hanem az, ahogy a két öreghölgy eljátssza. Bármit eljátszanak, persze mostanában az életben is azt, hogy újra egyedül vannak, most már tényleg örökre, de vész esetén a maguk biztonságos, kertészkedős, madáretetős és ötórai teás világába bármikor vissza tudnak vonulni, okosan és finoman.
Annyira tökéletesek, amennyire csak az ilyen letűnt korok tudnak. Tőlük az egész filmnek mesebeli nagyi szaga van. Ha lenne szagos film, akkor nem levendulát, hanem természetazonos pitearomát kéne csepegtetni a gépbe.
Idáig és netovább. Rajtuk kívül az egyetlen eltalált szereplő a bejárónő (Miriam Margolyes). A Hölgyek levendulában bármilyen díjat learatna, ha a maradék két fontos szerepre is sikerült volna színészeket találni.
Andrea szerepére Daniel Brühlt valószínűleg egy katalógusból választották ki. Lehet, hogy azért, mert a német az majdnem lengyel, vagy legalábbis tudja, milyen az. De mindegy is, mert ettől persze a Good bye, Lenin! és az Edukators sztárja még lehetne jó, de annyira ismeretlen neki ez a terep, hogy már az is eredmény, hogy mozgatja a száját. Nem hiszi el neki senki, hogy képes magába bolondítani ezt a két mindenben fölé emelkedő lady-t.
Brühl még csak, már 27 éves, és a tetejében tulajdonképpen Daniel César Martín Brühl González Domingónak hívják. Van nála jobb, és nemcsak valaki, akinek jobb fodrásza van. Nem "lengyel" kell ide, csak egy nagyon jó színész. Igazából brit kellene ezekre a brit vizekre.
Annak ellenére, hogy a gaz csábítót, Olgát, az orosz festőnőt alakító angol Natascha McElhone-nak (Truman Show) sem sikerült megoldania a feladatot. Fájdalmas, ahogy csak néz bután, majd elkapja a végszót és gyorsan elhadar valamit. Akárki, tényleg bárki jó lett volna a szerepére. Régebben talán Emily Watson (Hullámtörés, Végzetes végjáték) is elment volna a meghallgatásra, de mostanában mindig közbejön neki valami.
Charles Dance-nek, a Shakespeare-színésznek ? ez esetben, mint rendezőnek ? illett volna ismernie néhány fiatal, tehetséges színészt. Ha pedig nem ismert, és nem merte megkérdezni a két öreghölgyet sem, akkor kért volna legalább telefonos segítséget. (Mondjuk, ne tőlünk, mert nekünk is csak Kaszás Gergőnk és Fullajtár Andreánk van.) Dance hiába hozta ígéretes tanítványként a kosztümös műfaj szabályait, a szereplőválasztással elvette magától a jól sikerült klasszikus mű érdemérmét.
De azért jegyezzük meg őt is, a színészeit, de talán még a világosítók nevét is, legalábbis úgy, mint akik voltak ? legyünk jóindulatúak - annyira alázatosak, hogy hagyták, hogy Judi Dench és Maggie Smith lerendezze, lejátssza és leragyogja őket a vászonról.
