Rio de Janeirot mindenki ismeri, legalább filmről. Gyönyörű nők, napsütés, karnevál, fényűző gazdagság. Fernando Meirelles filmje az utca másik oldalára kalauzol, a metropolisz hátsó udvarára, a bűnözés uralta Isten városa (Cidade de Deus) negyedbe. A favellák, a "hivatásos" bűnbandák világa ez, saját törvényekkel, vérrel pecsételt szabályokkal, állandó életveszéllyel.
Paulo Lins azonos című, dokumentum értékű regényéből született a forgatókönyv. Az író maga is a negyed lakója volt évtizedeken át, majd folyamatosan interjúkat készített a helyiekkel, hogy feldolgozza Isten városának hetvenes-nyolcvanas évekbeli történetét. Rengeteg szereplő, sorjáznak az egyéni tragédiák, rakódik egymásra a sokszínű, felkavaróan személyes történelem. Évtizedeket, generációkat ölel át a cselekmény: soha véget nem érő a történet-folyam.
A regény monumentalitását a filmnek is sikerült megőriznie. Az események nem lineárisan haladnak előre: narrátorral spékelt flash back-technikát választott Meirelles. Buscape (Matheus Nachtergaele), a negyedbeli szegény fekete srác meséli a telep hosszú, alig átlátható történetét. Kívülről szemléli a gyilkolást, pusztítást, a drogdílerek terjeszkedését és a piacért folytatott küzdelmüket. Nem akar belefolyni, csak megfigyel, rögzít és mesél. Rajta kívül nincs valódi főszereplője a filmnek, hiszen folyamatosan új meg új arcok tűnnek fel a színen, új meg új konfliktusokat okozva. Buscape számára a kiugrás lehetőségét a fotózás jelenti: a helyi bandaháború egyik vezérének megörökítésével a címlapig sikerül verekednie magát.
Lapozható képeskönyvhöz hasonlítanám a filmet, ide-oda lehet cikázni évek, helyek, sztorik között. Feliratok tagolják az egyes epizódokat és hősöket. A filmidő múlását pedig a színvilág elszürkülése, elkékülése jelzi. A hatvanas évek fakó és fullasztó barnáitól eljutunk a nyolcvanas évek hideg, fémes színeiig. César Charlone kamerája szabadon szárnyal, vegyíti a stílusokat. Használ kézikamerát a rablások, bandaharcok testközeli felvételéhez. Máskor kimerevíti a fontos pillanatokat. Osztja a képernyőt, ha ezt kívánja a sztori lüktetése.
Távoli filmes hatások keverednek egy moziba. Olyan filmek bukkannak fel elődként, mint a Ponyvaregény, a Blöff, a Traffic vagy a Bloody Sunday. Hosszan lehetne sorolni a mintákat. A lényeg, hogy itt sikerült egyszövetűvé gyúrni a széttartó képi megoldásokat. Egyedi kevercs született, nem pusztán másolat. És akkor Antonioniról még nem is szóltunk: az előzmények legfontosabbika. A Nagyítás megfigyelői nézőpontját közvetíti Buscape figurája - kezdetben gép nélkül, majd profi fotós masinájával.
Elsodor és magával ragad a film természetessége, dokumentarista hitelessége. Nagyrészt helyiek, civilek, amatőrök szerepelnek, kevés a profi színész. Mégsincs egyetlen fals momentum, magától értetődőek a gesztusok. Jó megoldás nem létezik, a film csak egy szelet az Isten városából, a történet folytatódik tovább.
Buscape-nak sikerült ugyan a kitörés, a többség azonban egész rövid életét a drog és a rablás szorításában töltheti. Reménytelenül.
