Jodie Foster-nek igencsak jól áll a thrillerek rémült, de akaraterejével végül minden nehézségen felülemelkedő hősnő-figurája. Amióta Foster eljátszotta Clarice Starling-et, az immár klasszikussá vált Bárányok hallgatnak sorozatgyilkosok közé keveredő nyomozótanoncát, egyre-másra találják meg a színésznőt az efféle karakteres hősszerepek, gondoljunk csak a Pánikszoba kislányát védelmező anyafigurájára, akit a Légcsavar készítői tulajdonképpen egy az egyben átemeltek saját thrillerükbe.
A Pánikszobával való hasonlatosság ezzel még korántsem ért véget, hiszen a német Robert Schwentke (a Bárányok hallgatnak-ra és a Hetedikre hajazó Tattoo rendezője) thrillere is - akárcsak a David Fincher-mozi - erősen épít a zárt terek keltette klausztrofób hatásokra. Az már a filmet nyitó - egyelőre még szilárd talajon, pontosabban Berlin hófedte utcáin játszódó - képsoraiból kitűnik, hogy az atmoszférateremtés a rendező erősségei közé tartozik. A férjét egy véletlennek hitt balesetben elvesztő feleség gyásza a kezdetektől nyilvánvaló: a veszteség érzése, a gyász jeges hangulata indítja a filmet, melynek feszültségét a thriller-elemek hivatottak a későbbiekben pótolni.
Miután hősnőnk és kislánya felszállnak a Berlinből New Yorkba tartó repülőjáratra, hogy hazaszállítsák a férj holttestét, beindul a thriller-nagyüzem: a kislány hamarosan eltűnik, az anya kétségbeesett keresésbe kezd, a néző pedig találgathat, vajon létezett-e a kislány egyáltalán, vagy az egész nem más, mint az anya hallucinációja. Foster jól adja a kétségbeesés egymást követő fokozatait: nem mintha nem láthattuk volna hasonló maszkokban már korábban is, de mindig jó érzés egy profit munka közben figyelni. Ezúttal a tisztes helytállás a színésznő érdeme. Nem több, de nem is kevesebb. A férj nélkül maradt, egyedülálló anyákra specializálódott színésznő ezúttal e kissé túlbonyolított, de kellő meggyőződéssel összeszerelt stúdió-produkcióban mutat példát kitartásból és homlokráncolásból.
