„Still there… Still there… Still there… Gone.”
Celine (Mielőtt éjfélt üt az óra)
Richard Linklater legújabb filmje, a Sráckor nem egy újabb vargabetű a kísérletező kedvű rendező életművében , aki a tiszta zsánerdaraboktól kezdve a tablójellegű, történet nélküli nemzedéki közérzetfilmeken át a társadalomkritikus áldokumentarizmusig nagyon különböző dolgokba vágta már bele a fejszéjét. Habár legfrissebb munkája kapcsán is elsősorban annak fimtörténeti kuriozitásáról számolnak be a recenziók, hiszen a film, a mozgókép történetében valóban egyedülálló módon, egy 12 éves forgatási periódus eredménye, mely során a rendező egy átlagos amerikai kissrác felnövekedését kísérte végig. Az első felvételek készítésekor a főszereplő Ellar Coltrane, a Masont alakító fiú mindössze 6 éves volt, a film végén egyetemistaként hagyjuk magára. A Sráckor, készítésének rendhagyó technikai körülményei ellenére, nem nyit új fejezetet Linklater filmművészetében, sokkal inkább összegzi a rendező időről, korszellemről, történetmesélésről szerzett eddigi tapasztalatait.
A Mielőtt éjfélt üt az óra egyik jelenetében Jesse és Céline a tengerparton ülve nézik a naplementét, amit a nő végigközvetít: „Still there… Still there… Still there… Gone.” A rövid részlet egyrészt a filmre vonatkoztatva is erős metaforikus jelentéssel bír (hiszen a Mielőtt-trilógia utolsó darabja jórészt a pár kezdeti lángoló szerelmének átalakulásával, elmúlásával foglalkozik), másrészt viszont Linklater egyik kedvenc témájára, a korszellem vagy még általánosabban az emberi mulandóság dokumentálásának nehézségeire is reflektál. A tematika a rendező egész életművén végigvonul – jelen van a Henyék céltalanul sodródó austini fiataljaiban, a Tökéletlen idők gimnázistáit érintő korosztályos változásokban, illetve az egy kapcsolat különböző stádiumait megragadni próbáló Mielőtt-filmekben, és, úgy tűnik Linklater ezt a koncepciót tartotta szem előtt a Sráckor készítése során is.
Linklater több vele készült interjúban elmondta, hogy a történetmesélés nála a megfelelő narrációs forma megtalálásánál kezdődik. Hogy a rendező filmjeiben a cselekmény puszta felidézése gyakran nem visz közelebb egy hagyományos értelemben vett történet rekonstruálásához arra a fent említett címeken túl talán Az élet nyomában a legkézenfekvőbb példa. Ezt a linklateri axiómát jó ha a Sráckor megtekintése előtt is felidézzük, hiszen a film majd’ három órás játékideje egyébként bosszantóan eseménytelennek tűnhet. A Mason felnövekedéséről készített mozi bizonyos szempontból radikalizálódik a Henyék epizodikus, a történetalkotást ellehetetlenítő szerkezetéhez képest, noha utóbbi befogadása fegyelmezettebb nézői attitűdöt igényel. Ám a Henyék tudatfolyam-elbeszélése, rendhagyó strukturáltsága ellenére is végső soron kordokumentációs kísérletnek tekinthető, Linklater kamerája egy jól behatárolható szubkultúra egyetlen napját pásztázza végig.
Ehhez képest a Sráckor „vizsgálatának tárgya”, relevanciája tekintetében sokkal merészebb vállalás, mint a texasi kallódó huszonévesek, hiszen Mason első látásra semmivel sem érdekesebb, mint a másodikon lakó szomszéd srác. És Linklater pont a fiú történetének hétköznapiságára helyezi a hangúlyt. Nem kényszerít bele feleslegesen drámai fordulatokat a filmjébe, végig tartja magát ahhoz az állításhoz, hogy minden életszakasznak, így a felnövésnek is, megvan a saját, szimbolikus eseményekkel gazdagon tűzdelt narratívája. A „minden élet egy külön történet” frázis puffogtatásnál azért szerencsére mélyebbre jut a rendező. A Sráckor varázsa pont azokban az apró, a cselekményt nem előmozdító epizódokban rejlik, amikre Linklater kiemelt figyelmet fektet. Erre talán a legerősebb példa a filmből a fiú nevelőapjának autoriter személyiségét jelképező emblematikus hajvágás-jelenet, de személyes kedvencem, amikor a 6 éves Mason első költözésükkor, egy mozdulattal fehérre mázolja az ajtófélfán az addigi életét szimbolizáló növekedés jelölő rovátkákat.
Ahhoz, hogy a Sráckort igazán szeretni tudjuk három óra erejéig félre kell tennünk az ernyedt mozibajáró attitűdöt, és a készen kapott akciók és drámai csúcspontok passzív befogadása helyett fel kell ismernünk a mindennapjainkban fellelhető mikrotörténeteket. Ha ez sikerül, mindenki győztesként távozik. Mi is és Linklater is.
