Mamoru Oshii, akit az anime-rajongók a műfaj meg (nem) koronázott királyának tekintenek, tavaly vette a bátorságot, hogy elkészítse élete első élőszereplős filmjét. Ám ahogy azt mondani szokás, a "suszter maradjon a kaptafánál", de ez a találó jótanács valószínűleg hiányzik a japánok nyelvi örökségéből.
A látottak azonban nem győztek meg bennünket arról, hogy valóban érdemes volt műfajt váltania az ismert rendezőnek.
Már a főcím alatt világossá vált, hogy a Mátrix-által generált "divathullám" egyik újabb termékével hozott össze a sors. Itt a virtuális valóságban zajló játékprogram és a sivár való világ közt ugrándoznak a szereplők, ám sajnálatosan mindezt anélkül teszik, hogy a témához bármi újat adnának vagy megközelítés, vagy legalább ábrázolásmód tekintetében. A barnított tónusú film önmagában még kevés a művészi hatás eléréséhez, az újszerűnek egyáltalán nem nevezhető vizuális trükk pedig képtelen palástolni a tartalmi hiányosságokat.
A főhősnő, Ash sorra állítja fel, majd dönti meg a játék rekordjait, s egyfajta kultikus figurává növi ki magát játékostársai körében. Diadalmenete azonban csak addig tart, míg fel nem tűnik a színen a titokzatos Bishop, a magányos hős, akinek múltja és küldetésésnek célja egyaránt rejtve marad Ash és a nézők előtt is. A két rivális valamilyen rejtett indíttatásnál fogva azonban mégis szövetségre lép egymással, hogy közös erővel bejuttassák Ash-t a "szuper A szintre", amely lehet, hogy valóban létezik a játék keretein belül, de az is előfordulhat, hogy pusztán fikció...
Nos, ha a fenti tartalmi összefoglaló zavarosnak tűnik, akkor egészen jól sikerült megragadni a film hangulatát. A káoszos történetmesélés önmagában nem lenne baj, hiszen Lynch vagy éppen Cronenberg filmjei sem a lineáris, könnyen követhető történetvezetésükről híresek, ám ők mégis mindvégig élvezhetően képesek prezentálni mondandójukat. A problémák elsősorban abból adódhatnak, ha már a rendező sem lát át a káoszon, s Mamoru Oshii filmjével kapcsolatban sajnos ez az érzése támad a nézőnek.
Az összkép tehát majdnem olyan lesújtó, mint Kovács Ákos "Hűség" című, rosszemlékű videoklipje esetében, mindössze azzal a különbséggel, hogy az Avalonnak legalább a zenéje jó...
