Végre egy jó film: vannak benne emberek, sorsok, konfliktusok, szól valamiről és jól játsszák. Sidney Lumettel már rég találkoztam (ő csinálta a legendás Tizenkét dühös embert, a Dombot, a Hálózatot), aztán egy időre, úgy látszik, az ilyen stílusú moziknak nem volt piaca, ki tudja, lényeg az, hogy tartalékba rakták. Mindegy, most a Manhattanre leszáll az éj című munkája, Andy Garciával és Richard Dreyfusszal a főszerepben nyerő mozi. Persze megint New Yorkban vagyunk, a lepusztult Queens negyedben, ahol Garciából, a jogot végzett rendőrből egyik napról a másikra kerületi ügyész lesz. Mert apja - az öreg zsaru - majdnem belehalt a tiszta kéz politikájába, ő meg éppen sittre vágta a drogkirályt, és különben is fogadalmat tett, hogy véget vet a korrupciónak, a zsaruk megvesztegethetőségének.
Minden oké, amikor beüt a villám: egy belső ellenőrzés során kisül, hogy abban a körzetben, ahol apja szolgál, pénzért hunytak szemet a dílerek működése fölött. Garciát nem érdekli, hogy érintve van a dologban, sőt forszírozza a vizsgálatot. Mígnem apjáról is kiderül egy kis terhelő adat: amikor a drogkirályt elkapták, az öreg egy saját maga által hamisított letartóztatási parancsot vitt magával. Itt a konfliktus, amelyen Lumet hűvös dramaturgiával megy végig. Ha ugyanis Andy Garcia a törvény betűjét követi, akkor eljárást kell indítania az apja ellen, a drogkirály letartóztatása pedig törvénytelenné válik, vagyis szabadlábra kell helyeznie a sokszoros gyilkost, azt az embert, aki apját nyomorékká lőtte. Ha viszont ebben az ügyben szemet huny, nincs megállás, jön a következő kompromisszum, zsarolható lesz, és egyáltalán, elveszíti ártatlanságát. De ugye, apa ellen mégsem lenne szabad?
Hát ezen eldiózik egy kicsit a film, közben van benne egy csipetnyi szerelem is (olyan amerikai módra, se puszi, se pacsi, a nő - Lena Olin - még az ágyban is csak rántottát süt, Garcia, szegény, majdnem csak azon él...). A megoldás valami olyasmi, hogy az öreg elmegy a bíróhoz, bevallja a hamisítást - de hogy mi vezet a rendes hepiendhez, azt nem mesélem el.
Hát ezt tudja Lumet: piti korrupciós ügyben mint tükörben megmutatni, hogyan van benne mindenki, az egész társadalom, hogy miért lehetetlen (a filmen: majdnem lehetetlen) tiszta kézzel hivatalban maradni. De azért arra is van érkezése, hogy az amerikai optimizmust is belevarrja a történetbe: bármily nehéz is, mindig lesznek Don Quijoték, akik vállalják a lehetetlen csatát - értük lobog a zászló. Hát persze az egész hihetőségének záloga a szép Andy Garcia kamasz arca és robbanékonysága: az ő szeretetre méltó, többértelmű alakja nélkül nem sok jönne ki ebből a sztoriból.
Vele viszont a filmnek többrétegű filozófiája lesz: azt mondja, ebben a rohadt életben apró kompromisszumokat - ha úgy tetszik, a törvény kicsavarását - is vállalni kell, másképpen nem tudsz mozdulni sem, cserében viszont nagy dolgokat tehetsz. (Mit mondjak: a vádalku is ilyen, futni hagysz egy bűnöst, hogy a nagyvadat le tudd teríteni...) Így van ez a világon mindenhol, de Amerikában erről még senki sem beszélt. Most Lumet kiteregeti ezt a paklit: felejtsd el a makulátlanul tiszta kezeket. A politikában, az érdekek több száz táblás vakszimultán játszmájában ilyen nincs. Csak kicsivel tisztább és sokkal koszosabb között lehet választani.
Legalábbis a filmen.
