A legőszintébb sajnálattal kell tudatnunk mindenkivel, hogy a francia mozi a szokások rabja. Jelen műalkotásunkon három ilyen betokosodást tapinthatunk ki, pedig csak egy első részt látunk, folyt. köv. valamikor, tán januárban (velem-e?).
1. Minden generáció legnagyobb férfisztárjának legalább egyszer, de jobb, ha rövid időn belül háromszor illik (el kell) játszania egy vadbarmot. A kifelé érzéketlen, befelé vérönérzetes, ám kissé darabos mozgású és beszédű pszichopatát - Alain Delonnak ment ez remekül, rendőrtisztviselők vagy bérgyilkosok alakjában rendszerint. Belmondónak kevésbé, de mondjuk Ferdinandot, a nevetségesen túlértékelt Bolond Pierrot hősét sem a csipkés lelkivilágáért szerettük, s konkrétan volt Az állat c. filmje is (bár az mintha szerelmes meg trapézos lett volna).
2. Amely színész elmondhatja magáról, hogy generációja legnagyobb férfisztárja, ahhoz hamarosan kirendelnek (vulg.: szalajtanak) valami rendezőt, úgy értem, aki hozzáérkezéséig lehetett akár filmrendező is, de onnantól az a dolga, hogy ötpercenként bekiabálja, hogy: Bravo Vincent! Bravo Vincent! Allez Vincent! Allez-allez! (Régen Gérard-t kellett, még régebben Alaint, de nem hiszem, hogy bárki is összekeverte valaha.)
3. Lépjen fel minden filmben Gérard Dépardieu legalább egyszer. Különösen, ha francia mitológia áll a mű homlokterében (Vidocq; Jean Valjean; Danton vagy Pif - most olvasom, hogy Brigitte Bardot, Catherine Deneuve és a többiek után most róla készülnek megmintázni a Marianne-szobrot).
Utóbbival én is így vagyok, a nagy Gérard játszana az én filmemben, még a főcím előtt agyonlőnék, oszt jó napot, de ez úgyszólván off topic.
Vincent Cassel ma Franciaországban kétségkívül generációjának legnagyobb férfisztárja. Vélhetően azt csinál, amit akar. Szerintem kár, de említettük az ide vágó helyi szokásokat. Nem kéne az ilyet hagyni, mondjuk a híres Les Cahiers du Cinéma közbeléphetne, fölállítana valami önkéntesekből álló rendőrséget, az meg nyomna egy kokit, amikor a híres művész kiosztja magára a soron következő nagy alakítást - visszavontam, ez így tiszta Orwell lenne. Mindegy, a Halálos közellenség (a magyar cím milyen már?) akkor sem nagyon film, inkább egy ilyen retrós divatbemutató, az ötvenes évektől a hetvenesekig, sok brutalitással. Régen úgy volt, bár nem nagyon jegyeztem meg, hogy a huszadik percben a fiú meglátja a lányt, az ötvenedikben pedig megcsókolják egymást. Itt a huszadik percben túl vagyunk a dugáson is, de az ötvenedikben (nyilván suspence) látjuk csak meg az első DS Citro?nt. Ámde, mert a végével (a hetvenes évekkel) kezdünk, már a főcím előtt annyi az R16-os, mint égen a csillag. Viszont még a 109. percben sem tudjuk, hogy ki és mi a fenét is akar ezzel a tucatnyi kínos nagyjelenetekre Marokkó-játékként szétomló marhasággal? A 110.-ben aztán véget érnek (egy időre) a csaták.
És ez valami igaz történet, a híres rab(ló - az a legjobb, amikor felismeri a média hatalmát) emlékezéseiből forgatták. Megérte, Vincent néz benne, táncol benne, lő benne, mint a bolondóra, személyes kedvencem az, amikor a Monument Valley-ben menekül nyitott tetejű amerikai járművén csajával 35 db arizonai rendőrkocsi elől. Akkor jöttem rá, úgy a 90. percben, hogy ez csak egy paródia lehet (én simán belevettem volna az egyik kopó szerepében Leslie Nielsent).
Ám rossz ez a film paródiának is.
