A Levelek Perzsiából című magyar-iráni film, amelyik csaknem két esztendeje várakozott a bemutatójára és most közönség elé kerül, az "állatorvosi ló" példatárát gazdagítja. Úgyszólván minden baj megtalálható benne, ami csak alááshatja egy mozidarab egészségét. Érdektelen a cselekménye (pedig nyilvánvalóan az izgalmas valóságból merítették meséjét a szerzők), vértelenek a konfliktusai (noha igazi és jelképes háborúk dúlnak a képsorokon), sematikusak a karakterei (jóllehet létező magatartásformákat testesítenek meg), jellegtelen a stílusa (annak ellenére, hogy sajátos világot igyekszik ábrázolni). Felvizezett anekdotaként karcol meg néhány súlyos társadalmi gondot, pedig a megrendítő tragikum mélységeivel is szolgálhatna. Ehhez azonban - már a vetítés első pillanataiban érezzük - hiányzik a megfelelő muníció.
A magyar Judit és perzsa férje Iránban élnek, ott nevelik kislányukat, Máriát. Mikor megszólalnak a fegyverek az iraki-iráni összecsapásban, a család széthull, mert a férfi hazafias indíttatásra bevonul a hadseregbe, felesége és gyermeke pedig visszatérnek Magyarországra. Eltelik egy évtized. A sztori azzal folytatódik, hogy megismerkedünk az időközben felserdült Mária és anyja budapesti hétköznapjaival. A nagymamánál laknak, aki szerető gonddal vigyáz rájuk, de igazi harmóniát ő sem képes biztosítani számukra. Az asszony azt állítja: még mindig szereti távol lévő férjét, bár van barátja is, a família fekete báránya, Laci, aki pedig mindannyiuk sorsát megkeseríti. Az ellentétek úgyszólván feloldhatatlanok. Akkor kezd pislákolni valami feszültségteli élet a krónikában, amikor Mária megtalálja élő apja leveleit (a lány úgy tudta, hogy a férfi már nincs az élők sorában). A fogékony teremtés kutatni kezd félig elfeledett papája és az ismeretlen világ után, melyhez tulajdonképpen ő is tartozik. Komplexusa egyre jobban fölerősödik. Az iszákos nagybácsi halála után és saját egyensúlyvesztését követően repülőgépre száll...
Azis Szohilla forgatókönyvíró feldolgozott élményanyaga elég lenne egy épkézláb filmhez, csakhogy a jeleneteket logikusan fel kellett volna építeni, a szereplők jellemét motiválni, a hátteret hangsúlyozni. A Levelek Perzsiából még mint vázlat sem nagyon állja meg a helyét. Iskolás helyzetgyakorlatok követik benne egymást, "Családi kör"-szerű lapos dialógusok vánszorognak az epizódokban, és az egész vállalkozás a riasztó műviség légkörét árasztja magából. Földhözragadt közhelyek sugallják a mondanivalót, olyasfajta szentenciák, mint "a háború rettenetes, de ha ránk kényszerítik, vállalnunk kell", és ehhez hasonlók. Az emlékek megidézése, a narrációk síkjainak váltogatása lapos. Rambod Lofti rendező mintha vasvillával hányta volna össze a különféle hatáselemeket, melyek sem külön-külön, sem együtt nem funkcionálnak. A kemény híradósnittek, a csöpögős érzelmesség, a lírai emelkedettség, a nyomasztó dokumentumok semlegesítik egymást. A "mit, miért?" meggyőző magyarázata nélkül még az illusztráció is átélhetetlen.
Néhány évvel ezelőtt készült egy amerikai film az iráni témakörben (Lányom nélkül soha). Diplomáciai bonyodalmak támadtak miatta, ugyanis csak úgy sütött belőle a rasszizmus. Most itt Az apám nélkül soha változat. Más léptékű, mint a hollywoodi lenyomat, a szeretet és a megértés jegyében fogant, de - sajnos - éppolyan rossz. Minden tiszteletünk a jó szándékú filmcsinálóké, a Levelek Perzsiából azonban esztétikai minőségnek és politikai leckének egyformán üres. A jó színészek (Eperjes Károly, Temessy Hédi stb.) sem tudták megmenteni.
