[img id=479155 instance=1 align=left img]A média az elmúlt huszonhárom évben sokat foglalkozott ugyan a „bábokkal”, az önkéntes vagy zsarolással beszervezett ügynökökkel, de meglehetősen keveset a „bábok” mozgatóival, a politikai megrendelőkkel és a fura „bábszínházat” működtető apparátussal. Most ezt igyekszik pótolni Tabajdi Gábor.

Részben az 1956-os események, ám főleg Hruscsov desztalinizációs politikája miatt kellett modernizálni a BM-t. Sok régi, ÁVH-s tisztet rúgtak ki, ám az állomány zöme, az ötvenes években toborzott, ún. népi káderek maradtak. Ennek következményei voltak. 

Az átszervezés eredményeként 1962-ben, a Belügyminisztérium III-as Főcsoportfőnökségén (a titkosszolgálaton) belül létrejött a belső elhárítással foglalkozó csoportfőnökség, a „per”. Főállású alkalmazottainak száma 1962 és 1978 között hatszáz fő körül volt, az ügynöki hálózat pedig ötezer és tizenháromezer fő között váltakozott. A kimutatás azért is részleges, mert a könyv szerzője nem minden irathoz fért hozzá.

A „per” feladata a kommunista hatalom birtokosai/élvezői által gyanúsnak ítélt személyek, csoportok megfigyelése és manipulálása volt. Aki végigrágja magát a könnyű olvasmánynak nem nevezhető könyvön, rájön, hogy a befolyásolás, a ravaszkodás milyen jól működött. 

Annyira jól, hogy a kötet előszava figyelmezteti az olvasót: hatása még most is érződhet. „A belső elhárítás ténykedése nem egy esetben olyan viszályok magvait ültette el, amelyek a rendszerváltozás utáni magyar közéletet és mindennapi viszonyokat is megmérgezték.”

Rengeteg mindent tudunk meg az apparátusról. Megismerjük a csoportfőnökség ügyrendjét, a konspirációs szabályzatát, a levélellenőrzés módját, a lehallgató készülékek használatát, stb. Ennek van értelme. Megtudjuk, hogy az állomány szociális és egészségügyi helyzete nem volt a legjobb – ez színezi a tablót. Viszont van, ami egy ismeretterjesztő munkában hanyagolható lenne, lehetne, mert érdektelen vagy éppen zavaró. Az igaz, hogy a „per” működés alapját a pártállami rendszer képezte, de ezért talán nem kellene olyan részletesen – és fésületlen, unalmas mondatokkal – taglalni a kongresszusokat, a beszámolókat, a fejtágítókat és Kádár Jánosnak a BM-nél tett látogatásait.

„A Csoportfőnökség működésének lényegét talán a bomlasztás módszere, illetve az ehhez kapcsolódó rutineljárások – a lejáratás, az elszigetelés és a leválasztás – alapján érthetjük meg legjobban.” Bomlasztani lehetett rendőri igazoltatással, beidézéssel, névtelen levelek küldözgetésével, telefonos fenyegetésekkel, beugrató sajtóközleményekkel, sőt még az egyéni problémák rendezésével is. Ez utóbbi azt jelenthette, hogy az évekig zaklatott személy kárpótlást kapott a BM-től, például lakást. Ha a célszemélyt korábban nem sikerült lejáratni, ezzel már elérték a céljukat.

A szerző évekre bontva sorra veszi a fontosabbnak látszó megfigyelési ügyeket. Néhány kiemelés következik. 1963-ban figyelődossziét nyitottak ifj. Antall Józsefről. Lehallgatták otthon és a munkahelyén, külső megfigyelés is végeztek. Antall – akkor már az Orvostörténeti Múzeum igazgató-helyettese volt – magánál Kádár Jánosnál tiltakozott. És eredményesen! 

Ugyanebben az évben a „per” a találkozási (T) és konspirált (K) lakások helyzetére fókuszált. Ezekből, 1963-ban, 70 darab (belsőreakció-elhárítás), 84 pedig (szabotázs-elhárítás) céljára volt fenntartva. Olyan házakban alakították ki őket, ahol a lépcsőházból csak két-három ajtó nyílt. Mivel a BM-es bérlők általában egyedülálló nők voltak, az éber szomszédok olykor feljelentették őket a nagy sürgés-forgás, a feltételezett erkölcstelen életmód miatt.

1965-ben nyomozás indult Balaskó Jenő ellen. Egyik verse izgatásnak minősült, a költőt őrizetbe vették. Tizenhárom tanú meghallgatása után az ügyet ejtették. Ennek ellenére megfigyelése évtizedeken át folytatódott, és majdnem sikerült kiszorítani az irodalmi életből.

[img id=494827 instance=1 align=left img]Erről sajnos nem tudtam. 1993-ban Balaskó egy pesti színházteremben tartott előadást, amelyre sok MDF-szimpatizáns volt kíváncsi. Egy liberálisnak mondott lap pártreferenseként én is meghallgattam. Meglepetést okozott: már szesztől beállítva érkezett, és hihetetlenül zavaros, indulatos szöveget nyomott. Azt hittem, kiürül a terem. Nem így történt. (Azóta tudom, a mi kutyánk kölyke bárhogy ugathat, mi úgyis szeretjük.) 

A botrányos helyzetről vitriolos cikket írtam, és a kis-nagyfőnök agyba-főbe dicsért. Büszke voltam magamra. Most szégyenkezhetek, mert hát kiderült, a szerkesztő nem szakmai, hanem politikai szempontok miatt bókolt: míg a költő évtizedeken át a fegyver csöve előtt állt, ő túloldalt, a ravasz közelében tartózkodott.

1965-ben szintén izgatással vádolták Ladányi Mihály költőt egy korrupciós ügyet részletező levele miatt. 1966-ban az apparátus a Fiatal Művészek Klubjának zülléstől tartott. 1967-ben a „per” kiemelt figyelmet fordított az adventista, nazarénus, jehovista, szombatista fiatalokra, mivel közülük néhányan – világnézeti meggyőződésből – megtagadták a katonai szolgálatot. 

Évente tizenöt-húsz személy ellen indult eljárás, és akár négy év börtönbüntetést is kaphattak. 1969-benBauer Sándor önégetése okoz nagy-nagy gondot. A tizenhét éves tanuló a szovjet megszállás ellen tiltakozva a Nemzeti Múzeum kertjében felgyújtotta önmagát. „Bűne” megbocsájthatatlan volt. Később azokat a fiatalokat is letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték, akik Bauer Sándor nevét csupán csak felírták a múzeum falára.

A „per” szelíd, óvatos, a konszolidációt elősegítő működését cáfolja az eset, amikor egy főiskolást azért fogtak le, mert 1971. március 15-én virágot tett a Petőfi Sándor szobrára. Az ifjú Katona Kálmánnak felajánlották, ha beáll, és a társairól havonta jelentéseket ír, ejtik a vádat. De ő nem akar besúgó lenni, ezért, bosszúból – két belügyi alkalmazott hamis tanú segítségével –csoportosan elkövetett izgatásért kilenc hónapi fegyházra ítélték.

1977 májusában végre kizárják az ügynöki hálózatból Keresztes Sándort. De vajon hogyan került oda az az ember, akinek 1944-ben a nyilas számvevőszék előtt kellett felelnie az embermentő cselekedeteiért? Hát úgy, hogy 1957-ben internálták – véteknek akár az is elég lehetett, hogy 1948-ig kereszténydemokrata képviselő volt –, és hogy kiengedjék, aláírt. Egyrészt nagy családja volt, másrészt az akasztófa árnyékában bárki bármit aláír. Állítólag. Keresztes viszont kikötötte, hogy vallási meggyőződése és erkölcsi felfogása ellen nem cselekszik. 

A „pert” ez nemigen érdekelhette, mert folyamatosan zaklatták. Aztán csak „elengedték”. 1989-ben ő szervezte újjá a kereszténydemokrata néppártot. Antall József miniszterelnök nem vette be a kormányba, talán az „aláírás bűne” miatt, inkább elküldte a Vatikánba, nagykövetnek. Visszatérése után nagyinterjút készítettem vele a parlamentben. Rezignáltság, keserűség volt benne. Lassan, de biztosan a partvonalra sodorták, mert hát „ügynök volt”. Kétségtelen, egyik-másik utódjának erkölcsi magaslata nem hasonlítható az övéhez. Hanem inkább egy magasleshez.

Az 1979 és ’89 közötti tíz év már a végjátszma volt. Távirati stílusban: lakitelki találkozó, Charta-aláírók tiltakozása, a disszidálás alakulása, a Beatrice együttes bomlasztása, a Mozgó Világ-ügye, a lánchídi csata ’86. március 15-én, a Soros Alapítvány ellenőrzése, Nagy Imre újratemetése, a Duna-gate, az iratmegsemmisítési botrány, és a „per” bukása.

Ez a könyv – vitatható szerkesztési megoldásai ellenére – viszont inkább siker, mint bukás.