Az ártatlanság alkonya

A napszemüvegben tüntető szupersztár figurája ma legalább annyira közhelyes, mint a pirospozsgás csecsemőt csókolgató politikusok képe. Zöld, állatvédő, békeaktivista, buddhista és liberális – ezek a jelzők már-már röhejesen tapadnak a közéletileg is aktív hollywoodi alkotókra, miközben egyre többen vannak olyanok, akik kizárólag a marketinges kolléga tanácsára csatlakoznak a gonosz nagyvállalatok, az olvadó jégsapkák vagy a mindenkori amerikai külpolitika elleni szent háborúhoz. Az „elbonósodás” kétségtelenül markáns jelensége a kortárs szórakoztatóiparnak. Az önjelölt világmegváltók gyakran puszta divatból, bármiféle mélyebb egyéni meggyőződés nélkül politizálnak, és bár ügyesen szajkózzák a rövidebb szlogeneket, a komolyabb összefüggések megismerésére a legritkább esetben fordítanak időt. Politikai és társadalmi kérdésekben ma Hollywoodban csak igen kevesen képesek összetett és önálló gondolatok megfogalmazására. George Clooney a fontos kivételek egyike.

Az egykori Ross doktor a kamera előtt és mögött is koherens életművet épít. Clooney az egykori szépfiú-státuszát ügyesen kiaknázva sikerrel viszi tovább a hollywoodi politikai mozi míves hagyományait, és filmjeiben elsősorban a hatalom és a lelkiismeret, illetve a hírnévvel együtt járó morális kötelességtudat kérdéseit vizsgálja. A megalkuvásoktól mentes karrier, a rendíthetetlen erkölcsi tartás ideáit azonban nemcsak rendezőként, de a tudatosan felépített színészi karrierjével is folyamatosan propagálja. A hatalom árnyékában a korábbiaknál egy fokkal árnyaltabban boncolgatja a fent említett problémákat, az ellentmondásosabb figurák és a komplexebb történet pedig határozottan pozitív irányba befolyásolja a végeredményt. A mű hangnemét külön dicséret illeti, hisz Clooney ezúttal az idealista kinyilatkoztatásoktól is távol tartja magát, az univerzális megkísértés-történetet ráadásul önkritikus módon a demokrata politikai palettára helyezi.

Az amerikai választási rendszert nem ismerő nézőnek talán nem is lesz egészen világos a konkrét politikai szituáció, a sztori ugyanis a demokrata elnökjelöltségért folyó előválasztás egyik kulcsfontosságú fordulópontjára kalauzol minket. A nyilvánvalóan Obamáról mintázott, makulátlannak tűnő elnök-aspiráns (Clooney) nemes céljaival elbűvöli az ifjú kampányfelelőst (Ryan Gosling), aki így nagy lelkesedéssel száll harcba az eszményi politikus választási sikeréért. A durvuló verseny azonban kellemetlen helyzet elé állítja a naiv pártmunkást: el kell döntenie, pontosan meddig hajlandó elmenni a győzelem érdekében. A már jól ismert beavatás-történet tehát nemcsak aktuálpolitika felhangokkal, de egy örök erkölcsi dilemmával is kiegészül. Clooney az események etikai vonatkozásaira koncentrálva végeredményben azt feszegeti, vajon a nemes elvekből mennyi áldozható fel a jó ügy érdekében.

"Oké, szóval nem nyerem meg a rendezői Oscart." – viccelődött a színész-rendező még 2006-ban, amikor a Syriana című filmért a legjobb férfi mellékszereplőnek járó aranyszobrocskát vehette át. Direktorként Clooney elsősorban intellektuálisabb témaválasztásai, illetve kifogástalan színészvezetése miatt érdemel elismerést, különböző hátterű figuráit mindig imponáló könnyedséggel mozgatja a hatalom kulisszái között, a kollégáknak is lehetőséget biztosítva a brillírozásra. Filmjei formanyelvére viszont a túlzott kimunkáltság, az enyhe modorosság a jellemző, ami vélhetően az eredeti rendezői invenciók hiányából fakadt. Noha Clooney a legjobb midcult rendezőktől (elsősorban Soderbergh-től) tanult, a valódi mesterműhöz szükséges plusz valahogy mindig hiányzik a vászonról.

A hatalom árnyékában jó lépés a megfelelő irányba, hiszen Clooney ezúttal egy sokkal levegősebb és letisztultabb képi világgal dolgozik, illetve a jó és a rossz közötti határvonalat sem olyan vastagon húzza meg, mint eddig. A rendező egyenrangú partnerének tekinti a nézőt, ami miatt a film is sokkal érettebbnek, átgondoltabbnak tűnik – nagy kár, hogy a demokrata Anakin Skywalker/Darth Vader motívumot végül mégsem sikerül egyetemes politikai thrillerré növesztenie. Hiába hangzanak el tetszetős utilitarista kérdések és alapvető liberális dilemmák, a hatalom valódi természete most is feltáratlan marad. A politikai téren jóval kiábrándultabb magyar közönség akár úgy is érezheti, Clooney nem az eredeti címben (The Ides of March – Március idusa) ígért, örökérvényű hatalmi játszmát festi meg, hanem a téma felszínét karcolgatja csupán.

Méltánytalanság azonban a zsenialitás hiányát felróni egy olyan direktornak, aki kétségtelenül lényeges és hiánypótló alkotói munkát végez, és aki mindig megpróbálja elkerülni a didaktikus magyarázó paneleket is. A hatalom árnyékában legjobb pillanatai átélhetően és izgalmasan jelenítik meg az örök mefisztói dilemmát, és Clooney szerencsére nem ítélkezik a hősei fölött: a végső döntést inkább a nézőjére bízza. A karakterek összetettségét az erős színészi alakítások adják: Gosling, Paul Giamatti és Philip Seymour Hoffman mellett a direktor is remekel az eszményi jelölt fontos szerepében. Az etikai témák könnyed boncolgatása és a kimért történetvezetés egyértelműen bizonyítják a sztár rendezői kvalitásait: George Clooney üde színfoltja az amerikai filmes palettának, és talán már valóban csak idő kérdése, mikor sikerül azt a bizonyos pluszt is a vászonra varázsolnia.