Nem nagyon vágyhat más sem olyan hálás szerepre, amilyet Audrey Tautou kapott, amikor eljátszotta a francia divat anyjának élettörténetét. Azt gondolnánk, Amélie kultikus alakja egy pálya csúcsa lehet. Aztán azt kell látnunk, a törékeny, bogárszemű, végtelenül szerethető figura akár még ennél is több lehet. A film mondjuk nem, így az összehasonlítást itt hagyjuk is abba!
Gabrielle Chanel ugyanis ideálisan megfromázható figura, életében benne van minden mesebeli elem. Árvaházba betett és ott fölnőtt szegény gyerek, akihez - a többiekkel ellentétben - sose jöttek vasárnap délután látogatóba. A megalázott, kétes italozóhelyeken összefogdosott lány, aki már huszonévesen belefásult az életbe. A gazdag, elitkörökben házi kedvencnek használt Coco szenvedése tovább mélyül, s hősünknek továbbnőnek sebei, amikor sorra tűnnek el mellőle azok, akik igazán megértik és szeretik őt. Életét a munkába fordítja, és ahogy a kagyló fájdalmak között szüli meg a világnak oly kedves igazgyöngyöt, Coco is így adja a világ ismeretére szenvedésének termékét, a maga igazgyöngyét, a háború új világra új szemmel néző Chanel divatot. Gyönyörű, felszabadító erejű záró képsorában jut el oda, ahol nekünk, a divathoz nem sokat ertőknek kezdődik a Chanel-jelenség.
Mert ez a film nem a divattörténet része. Aki a divat megújítóját keresi a filmben, nem sokat talál. Nem mondom, hogy nem ismerhető föl a századforduló szecessziós ruhavilága (már ha van ilyen) és a Coco Chanel féle minimál dizájn között. Meg azt se, hogy éppen ezért nem volt izgalmas feladata a film jelmeztervezőjének. Biztosan az volt, de nem ez volt - és milyen szerencse - a rendező fő csapásiránya. Nem is a feminista népvezért látjuk, a nőt, aki "sosem fügött a férfiaktól", és nem ment férjhez, aki saját lábra akart állni, vállalkozni, és megmutatni magát a világnak. Ez talán mind benne volt. De Anne Fontaine az embert szerette volna meglátni, a maga feje után haladó zsenit, aki nem kicsit lógott ki a környezetéből, de talán pont ez tette őt azzá, ami lett. A bogárszemű, csíkos pólós hús-vér embert, aki szerethető, és akinek emberi szenvedését, pokoljárását és felemelkedését magunk bőrén is átérezhetjük. Aki maga a mesebeli hős, s mint olyan, egy kicsit talán mi vagyunk. Vagy legalábbis szeretnénk lenni.
