Nem soroljuk fel azokat a filmeket, amelyek az utóbbi időben készültek, és már címükben is szerepel a csoda kifejezés, annak képzett változata vagy szinonimája. Ne firtassuk, hogy az élet, az emberi sors mennyire szolgált és szolgál rá különösen napjainkban erre a minősítésre. De az bizonyos, hogy igény van arra, hogy belelássunk - Ady világháborús költeményét idézve -, belehazudjunk egy kis harmóniát. Szerte a világon sorra születnek a boldogságfilmek, az újérzelmesség és újintimitás alkotásai. A bosnyák sztárrendező, Emir Kusturica új műve is ebbe a vonulatba tartozik.
Boszniában vagyunk, 1992-ben. Luka, a szerb mérnök másfél évvel ezelőtt költözött ide Belgrádból, hogy vasutat építsen a szerb-bosnyák határon, s turistaparadicsommá változtassa a mesés adottságú vidéket. Az alagutak már készek, a síneket lefektették, csak a mozdonyt várják a fővárosból. Az avatóünnepségre javában készül a helyi zenekar, megérkezik végre a tanácselnök és kísérete, elkezdődhet a dáridó. És mindenki számára váratlanul és érthetetlenül a délszláv háború.
Kusturica elfogultan szereti a Balkánt, abból is elsősorban a balkáni vircsaftot. A kifejezés a forgatókönyvet is jegyző rendezőtől származik, és semmiféle rosszalló mellékzöngéje nincsen. A kívülálló számára átláthatatlan kuszaságban, káoszban Kusturica a szabadságot látja és láttatja, a természetes emberi közösséget, melyre már csak nosztalgiával tekinthet az európai néző. Az élet egy csoda első része seregszemle, a falu lakóinak felvonultatása. Az álmodozó vasútmérnök kikapós felesége, Jadranka operaénekesnő volt a fővárosban, most pollenallergiában szenved, valamint nem titkolt vonzalmat érez a helyi zenekar magyar cimbalmosa iránt. Fiuk, a húsz év körüli Milos minden vágya, hogy focitudását majd a Partizán Beogradban kamatoztassa. A falucska életéhez szervesen hozzátartozik a szerelmi bánatában búskomorrá vált csökönyös szamár, a kutya-macska barátságot példázó, de egymástól elválaszthatatlan kutya és macska, az élet csodáját képileg is megjelenítő kiscsirke, amint éppen a tojásból kel ki, majd a héja, ami széttépi ezt a csodát... De ne szaladjunk előre. Burleszkelemek, ismétlődő gegek jellemzik a film első részét, s ha elfogynak az ötletek, jön a zenészként is magasan jegyzett Kusturica és Dejan Spravavalo eklektikus muzsikája. Örömünk azonban korántsem felhőtlen. A rendező életművének csúcsát jelentő cigányfilmek fergeteges spontaneitásához képest most minden fáradtnak és erőltetettnek hat. Hamar kiderül, hogy tézisfilmet látunk: a figurák kreációk, a boldogság izzadságszagú, a vasút az etnikumokat összekötő jelkép, hogy az állatok szimbolikus szerepéről már ne is beszéljünk. És ekkor még csak a történet elején tartunk. A rendező ugyanis nemcsak a témában kapcsolódott az új nemzetközi trendhez, hanem a film hosszúságában is.
Az élet egy csoda második része a boldogságprogram újabb megvalósítási kísérlete. Kitör a háború, a feleség elmegy a cimbalmossal, Milost pedig bevonultatják. A részleteket mellőzve: az egyedül maradt, középkorú Luka megismerkedik egy fiatal mozlim ápolónővel, Sabahával, és az etnikai konfliktusok idején egymásba szeretnek. A történelem, a család és az ENSZ békefenntartó erői azonban közbeszólnak. Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg azt a néhány percet, amikor Kusturica elfeledkezik arról, hogy kétes téziseket vigyen a vászonra. Információink szerint ezeket a villanásnyi és a rendező valódi tehetségét bizonyító epizódokat külön nem vetítik.
