Valami furcsa átok ül Matthew McConaugheyn, mert én olyan filmet nem láttam még, amelyikben ő szerepelt, és legalább az elviselhetőség határát elérte volna.
Mondhatjuk persze azt is, hogy megbízható színész, amihez nyúl, az borzalmas, de lehet, hogy egyszerűen a fizimiskájával van baj, ez a rágózó, kigyúrt képű, tenyérbe mászó mosolyú fazon ellenállhatatlanul vonzza az olyan szerepeket, amelyek közhelyekből és álproblémákból állnak. És akkor szegény nem is tehet semmiről, nincs olyan színész a világon, aki jól tudná elmondani, hogy "a futball nekem nem sport, hanem maga az élet".
A pénz beszél című opus annyiban más, hogy McConaughey nemcsak a rágójával van jelen, de teljes testben. Egy ideig nagyon úgy tűnik, hogy a popsztár nevű rendező, D. J. Caruso mással sem törődött, mint a leányszívek dobogtatásával, és igyekezett minél több félmeztelen jelenetben megmutatni a hőst. Nem lehet mondani, hogy nincs igaza, a másik két sztáron sok mutogatnivaló már nincsen, két egészségesen barnára sült, félholtra fogyókúráztatott halálfej, Al Pacino százszor eljátszott, nagyvilági és szenvedélyes, de beteg férfit alakít, René Russo pedig hervadtságában és a diétától hatalmasnak látszó állkapcsával valami női diótörőt. Hozzájuk képest Mr. McConaughey igazán dekoratív jelenség, epillált és fitt, talán kissé túlzásba is vitte a mellizomfejlesztést, mert az izgalmasan árnyékjátékra fotografált ágyjelenetben nem is olyan könnyű eldönteni, hogy melyik a férfi és melyik a hölgy.
Egyéb érdekeset nehéz lenne mondani a filmről, százszor látott karriertörténet, csúcsokkal és kiégéssel, megtisztulással és újrakezdéssel, csak ezúttal nem a Wall Streetről, hanem a sportfogadás oly titokzatos és érdekfeszítő világából.
Mondhatni: cseppben a tenger, mert bizony ez sem sokkal szebb, mint bármi egyéb, ami egy jóravaló lelket megronthat. A forgatókönyvíró pontosan tudta, hogy milyen kulturális nívón álló réteget céloz meg művével, ezért kerülte az eredetiséget és a bonyolult szavakat, a rendező sem szívesen vállalt volna fölösleges kockázatot, így aztán a filmbéli szenvedelmes ember cigarettázik, az egyszerűség és tisztaság útjáról letévedő főhős pedig a történet során rövidnadrágról öltönyökre, bicikliről Mercedesre vált, és bizony még a szivarozásra is rászokik.
Remélem, nem lövöm le a poént, ha közlöm, hogy mindig van visszaút, és az ember bármikor újra fölveheti a tornanadrágját.
