Az elégia (gör.: 'jajszó, panasz') fájdalmas, borongós hangulatú, a végén megnyugvásban feloldódó lírai költemény, ugye. Ehhez képest, az Elégia fájdalmas, borongós hangulatú, a végén az elmúlásban feloldó melodráma, a rendező, Isabel Coixet női témájú és női eszköztárú életművének szerves részét -eddigi utolsó darabját- képezve.
A spanyol Isabel Coixet
kedvenc témáit nézegetve könnyen hihetnők, a hölgy amolyan nagyszabású szappanopera-gyáros, hiszen bármelyik filmjének szinopszisát olvasva akár az az idióta reklám juthat eszünkbe, miszerint "most, hogy férfitársaink sietve távoztak, beszéljünk a hüvelygombáról". Az említett bőr- és nőgyógyászati problémáról ugyan nem szól Coixet életműve, ám, mint ahogy nemsokára látni fogjuk, messze nem járunk a "rendelőtől". Coixet témái szinte kizárólag amolyan "nőiek": az emberi kapcsolatok, azok bimbózása és zátonyra futása, szörnyű betegségek, csók, könny, szerelem és halál, s minden, ami ezzel jár, tömény romantika, hovatovább süppedős szentimentalizmus. Tévedünk azonban, ha egy újabb Conchita, a csúnya lány-féle szörnyűséget várunk. Coixet ott ül a művészfilmes szalonban, nyilván bodor cigarettafüstben és fojtott hangon susogja következő filmtervét hallgatóságának, a többi szalontag feleségének. A Berlini Filmfesztiválon különösen szeretik filmjeit, hiszen eddig kétszer jelölték Arany Medvére (Az élet nélkülem, ill. e cikk tárgya, az Elégia). Már az első alkalommal megtaláljuk a rendezőnő egyik alapmotívumát, a halálos betegséget. "Az élet nélkülem" egy halálos kórban szenvedő nő története, aki hátralévő rövid idejében megpróbál mindent megtenni annak érdekében, amiről azt hiszi, ez a jó és boldog élet. A film végén pedig teleszipogott papírzsebkendő-halmokat takaríthattak a mozidolgozók minden vetítés után, szerte a világon. "A szavak titkos életében" a főhős lesz nagyon beteg, nem a főhősnő, de a szenvedésnek, a megrázó önfeláldozásnak és a túláradó érzelmi viharoknak itt sem szab semmi gátat. Legújabb filmjében az érzelmi metronómnak ezek szerint újra a főhősnő felé kellene kattannia...
Sármos, hatvanas professzor
ehhez képest az Elégia főszereplője és jól tartja magát. Amolyan irodalmi megmondóember ő, egyetemi hallgatóságában rendre sok csillogó szemű ifjú hölgy lesi szavait, akik közül Kepesh professzor szívesen szemezget is. Sőt, gyakran még ágyába is viszi rajongó hallgatóságát. Egyszer azonban egy sugárzóan szép, különös ifjú hölgy lép be az előadóterembe, s ezzel Kepesh professzor élete gyökeresen megváltozik. Szenvedélyes szerelem kezd bimbódzani, kiderül, mennyire nem vén kecske az öreg, úgy tűnik, az Isten sem ment meg minket egy iszonytató happy endtől...
Decens szereplőgárda
jött össze Coixet harmadik nagyjátékfilmjére. A hatvanon jóval felül járó David Kepesht Ben Kingsley alakítja, kis kecskeszakállal, ám szexisen tar kopaszra nyírva. Megdöbbentően jó kondijával bátran vállalhatja az ágyjeleneteket is, nincs semmi szégyellnivalója az akár harminc évvel fiatalabb, lepedőakrobatikában utazó pályatársai előtt. Professzionális, klasszikus ívet húzó alakítása katartikus erejű a végén. Hozzá hasonlóan jó formában van filmbéli barátja, lelki tanácsadója, a hajdani szelíd motoros Dennis Hopper (George O'Hearn szerepében), akiről tudjuk, hogy fiatal korában a létező összes drogot magába tömte, lőtte, tolta és szívta, most azonban kicsattan az egészségtől (egy darabig legalábbis). Jó látni Hoppert egy színészileg méltóbb filmben is, a közelmúlt sok szánalmas zsékategóriás vacaksága után. No és igen, Penelope Cruz. Régen láttam, de ugyanolyan gyönyörű, mint a retusált kozmetikai reklámokon. Még a frufru is jól áll neki, amit előzetesen kifogásoltak néhányan. Gyakorlatilag kifogástalanul alakítja Consuelát, aki elcsavarja az agg prof fejét, bár néha olyan üresség van a tekintetében, hogy az ijesztő, de aztán mindig sikerrel fókuszál. Az érzelmes és romantikus jelenetekben pedig éppúgy lubickol, mint a drámaiakban. Ilyen alkat.
Tehát
a színészek önmagukban elviszik a hátukon a filmet, de nincs baj a forgatókönyvvel sem, sztoriszinten. Érdekesen, tanulságosan mutatja be egy idősödő férfi és egy fiatal lány kapcsolatát, ügyesen tárgyalja a benne rejlő buktatókat, Kepesh erkölcsi-etikai vívódását például a lényegesen fiatalabb lánnyal való kapcsolatot illetően, és ott csavarodik, ahol kevésbé várjuk. Philip Roth mestere az efféléknek, az ő regénye alapján íródott e film is. Nem marad kendőzetlen a Rothnál alapmotívum szexualitás sem, ami itt fokozottabban hordoz veszélyeket az ízlésbeli eltévelyedésre, azonban ennek mind képileg, mind verbálisan visszafogott ábrázolásával találkozhatunk a filmben. A pamlagon elkortyolt vörösbor bársonyossága, a halk zongoraszó, a bőrön simogató kéz suhanása akár a romantikus közhelyek gyűjteménye is lehetne, az Elégiában Isabel Coixet azonban ezeket sikerrel simítja bele egy klasszikus mainstream női moziba. Máshol sikítva utálná ki eme toposzokat a kritikus, itt azonban szerves stílusegységben vannak a helyükön.
Kinek ajánljuk?
- Pasiknak, csajjal.
- A romantikus, érzelmes filmek és a latin szappanoperák rajongóinak.
- A megrázó filmdrámák kedvelőinek.
Kinek nem?
- Pasiknak, csaj nélkül.
- Akció-, horror-, és más efféle filmek rajongóinak.
- Akik irtóznak attól, hogy halk zongoraszó mellett párjukkal szerelmesen összebújva bársonyos vörösbort kortyolgassanak.
6/10
