Nem ismerős Antoine Fuqua neve? Pedig olyan akciófilmek fűződnek hozzá, mint a Gyilkosok gyilkosa, a Kiképzés vagy A Nap könnyei. Hogy miért fontos ez? Mert ebből látszik, hogy kijárta az iskoláit. Hogy a Támadás a Fehér Ház ellen után már biztosan emlékezni fogunk rá? Kötve hiszem.
Mert ahhoz bármilyen egyediség, eredetiség kellene, márpedig a Támadás a Fehér Ház ellen még az átlagosnál is sokkal több panelből építkezik. Fuqua filmje megidézi a kilencvenes évek egyszemélyes kommandó filmjeit, fejet hajt valamennyi amerikai elnökös klisének, felemlegeti a katasztrófakezelés összes filmes szabályát, összemixel minden valamire való celluloidterroristát, végül az egészet nyakon önti öt filmre elegendő munícióval, és máris megkapjuk az elmúlt évek legsablonosabb csinadrattáját.
A sztori szerint az amerikai elnök (Aaron Eckhart) testőre, Mike Banning (Gerard Butler), miután egy balesetben elveszti a First Ladyt (az arcban szokatlanul puffadt Ashley Judd), új helyen teljesít szolgálatot. Mikor a Fehér Házat észak-koreai (igen, igen, itt a film legsajátosabb vonása!) terroristák támadják meg, a bűntudattól vezérelt biztonsági főnök elindul, hogy kiszabadítsa a túszul ejtett elnököt, és kicsit megkönnyítse az ideiglenesen az ország vezetésével megbízott Trumbull (Morgan Freeman) dolgát.
olympus_has_fallen_2013_pic03Katrin Benedikt és Creighton Rothenberger forgatókönyvírók szerint az amerikaiak idióták. Az Egyesült Államok teljes vezetősége az. Az elnök egyetlen szavára lehurcolnak egy sereg kvázi vadidegent egy olyan helységbe, ahová ugye senki, tehát SENKI nem teheti be a lábát. Hát nyilván hogy ők lesznek a terroristák. A terroristák három perc alatt jutnak hozzá olyan kódokhoz, amihez senki, tehát SENKI nem férhet hozzá. Mondanom sem kell, hogy ez az Államok legszigorúbban őrzött, szuper-feltörhetetlen kódja. A megbízott elnök gondolkodás nélkül kivon 28 ezer katonát a koreai határról, ezzel kockáztatva a harmadik világháború kitörését, csakhogy mentse néhány kormányhivatalnok seggét. És sorolhatnám napestig az ilyen és ehhez hasonló finomságokat. És ez csak a hitelesség kérdése. Mert ott van még az ilyen típusú filmek másik vesszőparipája, a hazafias lelkület, hát bizony ezt se aprózták. Moralizáló beszédek. A Washington-emlékmű 9/11-et idéző megsemmisülése. Naplementében lassított felvételben leszaggatott nemzeti lobogó. Őrület, hogy ezt valaki komolyan veszi.
Hogy mégsem adok ennek a filmnek 3 pontot, az azért van, mert ahogy azt már a legelején leszögeztük, Antoine Fuqua kijárta az iskoláit, és pontosan tudja, hogy kell összerakni egy filmet, ami működik. Hogy tele van hülyeségekkel? Hogy időnként térdig gázlunk a nyálban? (Hogy megint vacak a magyar szinkron?) Senkit nem érdekel, ha pörög az akció, ha kilóra érkeznek a fordulatok, ha a főhős kellő időben szól be valami humorosat, ha a bunyó tesztoszteronja kicsap a nézőtérig, és ha a pirotechnikusok megfelelően apró darabkákra aprítják szét a díszletet. Márpedig ezt bizony a Támadás a Fehér Ház ellen tudja prezentálni. Izgalmas, szórakoztató, látványos – és szuperamerikai a film, a szó legrosszabb értelmében.
Értékelés: 6/10
