Grace Hawkins (alias Rosie Jones) ugyanis nem takarítónő, hanem, mint az eredeti cím is utál rá: házvezetőnő (vagyis housekeeper), amely azért nem ugyanaz. Eszközeiben viszont valóban idézi Viktor tevékenységét Luc Besson Nikita című vérfürdőjéből. Viktor komoly figura, már annyira komoly, hogy szinte nevetséges, fura látvány egy vértől tocsogó akciókrimiben, valószínűleg ezért is lett megidézett alak. Grace, vagyis Miss Hawkins azonban egy kedves teremtés. Legalábbis annak tűnik, első látásra.

Igazi kimért modorú, kínosan elegáns, régimódi idős angol hölgy, az elvárt fanyar kiszólásokkal. Lilás rózsaszín átmeneti kabátkájában tempósan rója a tipikus angol kisváros rozoga utcaköveit, az égadta világon semmi különös nincs benne. Hacsak nem az ormótlan nagy utazóládája nem az. Ez az idejétmúlt szállítóeszköz 43 évvel ezelőtt már okozott bizonyos problémákat tulajdonosának. Pontosabban nem is a láda, hanem annak tartalma... Mintha Viktor rejtette volna bele, amit feltakarított.

Paradox módon egy óriási vértócsával indul ez a vígjáték, Az eltakarítónő. Vértócsa, mint vígjátéki alaphelyzet. Bár, az igazat megvallva az angol vígjátékok alkotói szívesen nyúlnak bizarr témákhoz, maga a tipikus angol humor is abszurd, fanyar. Fa. A mai angol humor egyik vezéralakja Rowan Atkinson, akit hajdan Mr.Beanként is emlegettek, ennek is megfelelve: fapofa. Emellett egészen kiváló színész is, hiszen csak a legnagyobb színészegyéniségek képesek úgy belebújni egy figurába, hogy közben el tudják feledtetni azt a korábbit, amellyel sikert arattak. Eszünkbe sem jut Mr. Bean, de még az a tiszteletes se, aki össze próbálta boronálni Hugh Grantet Andie MacDowellal, a Négy esküvő és egy temetésben, ismerhetjük milyen eredménnyel. Pedig tiszteletest alakít most is, természetesen egy ügyefogyott, teszetosza, elmélázó falusi papot, egy tipikus kisembert, Goodfellow (Jóhaver...hehe) tiszteletest. Akivel persze történnek a filmben dolgok, de közben nem Mr. Bean elképesztő arcjátékain röhögünk, hanem Rowan Atkinson nevű ékes angolsággal beszélő színész játékának örülünk, és csendes mosollyal, nem harsány kacajjal.

A már említett esküvős-temetéses filmben díjakkal ismerték el Kristin Scott Thomas mellékszereplőként nyújtott teljesítményét, amint alig leplezett irigységgel szemlélte Grant és MacDowell szerelmi kergetőzését, most a főszerep az övé, amit viszont magától értetődő természetességgel és kiváló humorérzékkel hoz, a tőle már megszokott és elvárható módon. Ő Gloria, a tiszteletes unatkozó és kialvatlan felesége, aki méla férje helyett kínjában az idióta bájgúnár golfedző karjaiban keresi a vigaszt. A golfedzőt a hajdani szexidol, táncparkett-ördög és kommandós Patrick Swayze hozza komoly önkritikával, viszonylag röviden záruló ívben, amely a tulajdonképpeni másik főszereplőnek, Maggie Smithnek, vagyis Gracenek, a sajátos eszközökkel takarító házvezetőnőnek köszönhető. Grace furcsa életpályájának e szakaszában, amelyet e vígjáték ismertet meg velünk, alaposan rendbe rakja a dolgokat Goodfellow vikárius és családja körül, kiderülnek szörnyű titkok is, bár a kezdeti vértócsa egyben az utolsó is a filmben, mindenki megkapja azt, ami jár neki, a tapasztalt filmnéző persze jó előre sejt mindent, ez azonban meglepetésre cseppet sem zavaró.

Olyan élmény ez, mint amikor valaki egy romantikus vacsorára vágyik, de közben szeretne jót is enni, ezért a jól bevált vendéglőjébe szervez randevút. Tudja, elvárhatja milyen lesz a körítés, na meg nem az első randevúja már ez se, mégis jól sikerül minden, sőt még jó lesz a végén is. Van ilyen, kérem szépen. Nem az a film ez, amelyiken tövig rágjuk a körmünket az izgalomtól, nem az, amelyen betegre röhögjük magunkat, nincsenek nagy poénok, bár Atkinson néha, mikor a rendező nyilván nem figyelt eléggé, elengedett azért egy-egy Beames grimaszt, mégis kellemes érzésekkel állunk majd fel a székből. Amolyan régimódi, komótos mozi ez, de az elsőrangú színészi alakításoknak és a csendes, de szellemes történetnek köszönhetően mégis jó szórakozás.