Érdekes, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek német későmodern filmjének („újfilm”) legendás alkotói, Werner Herzog és Wim Wenders idősebb korukra a fajsúlyos kérdéseket feszegető nagyjátékfilmek mellett nem kevésbé mélyenszántó dokumentumfilmek felé fordultak (Találkozások a világ végén, Pina). Mindkét szerző korábbi életművéhez híven és a kortárs trendeknek megfelelően erősen személyes hangvételben beszél témájáról: a film „tárgya” mellett ahhoz fűződő viszonyuk is megjelenik a képeken. Ezt az izgalmas performatív dokumentumfilmes trendet folytatja Wim Wenders A Föld sójában is. Így a többszörösen rétegzett, eklektikus alkotásból nemcsak a 20. század borzalmait és a természet szépségeit, illetve az ezeket fotózó híres brazil művészt, Sebastião Salgadót, hanem a német filmest is megismerhetjük.
Salgado földbirtokos apja nyomására közgazdásznak tanult, és harmincéves koráig ebben a körben is tevékenykedett. 1973-ban fordulat állt be életében, feleségével elkezdett profi fotográfiához szükséges eszközöket vásárolni. Álma, hogy fotográfus lehessen, valóra vált, később különböző nemzetközi fotóügynökségek szerződtetették. Különféle projektjei, fotósorozatai („A másik Amerika”, „Sahel”, „Munkások”, „Migráció”, „Genezis”) szociális érzékenységéről, mély humanizmusáról, természetszeretetéről árulkodnak. Salgado hivatásává vált a Föld különleges kultúráinak bemutatása, a világ figyelemének felhívása a fejlődő országokban élők sorsára (híressé váltak például a brazil Serra Pelada aranybányáról készült képei). Salgadót Afrika népeinek fájdalmai annyira megviselték, hogy Ruanda borzalmait tapasztalva testileg-lelkileg beteg lett, és tézisévé vált, hogy az ember veszélyes vadállat. Ezért a 2001 óta az UNICEF nagyköveteként tevékenykedő művész egy évtizede az ember helyett a természettel, a bibliai Genezis állapotát visszaidéző tájak és élőlények fotografálásával foglalkozik.
A fotográfus fiának − és Wenders társrendezőjének −, Julio Ribeiro Salgadónak a szavaiból azért némi keserűség érződik ki apját illetően, amikor arról vall, hogy A Föld sóját azért készítette, hogy jobban megismerje a születése óta állandóan távol levő művészt és művészetét. Az elkötelezett, társadalmilag érzékeny alkotó a Föld minden táján jelen van, rengeteget utazik annak érdekében, hogy képviselje az Embert és a Természetet. Elsősorban művész, és csak másodsorban családapa. Ennyiben a film témájává válik a művész drámája is: küldetése és magánemberi léte közti feszültség.
Az alkotók rendkívül stílusosan, jó érzékkel rakják össze Salgado hatalmas életművét. Könnyen érhetné őket az a vád, hogy filmjük tulajdonképpen diavetítés, mert a témából adódóan főszerepet kapnak a művész állóképei, fotói. Ám ahogy az aranybányák nyomora, a dél-amerikai törzsek mindennapjai, a kuvaiti olajkatasztrófa képei vagy a ruandai borzalmak fotói feltűnnek a vásznon, rögtön eloszlanak az aggályaink. Wendersék úgy képesek fotókkal mesélni − a hozzájuk kapcsolódó zene és hangok segítségével −, hogy az állóképek szinte önálló mozgóképekké válnak a vásznon és az agyunkban.
A Föld sója emellett többszörösen rétegezett. Egyfelől többféle médiumot ütköztet: a szuggesztív fekete-fehér képek mellett természetesen feltűnnek színes mozgóképek és archív felvételek is (amelyeket például Sebastião Salgado készített). Másfelől Salgado interjúalanyként és narrátorként is jelen van, vagyis dokumentum és líra ütközik − minthogy a fotográfus monológjai költőiek, elégikusak és filozofikusak. A klasszikus „beszélő fejes” és a posztmodern, performatív dokumentumfilmforma is jelen van: láthatunk természetfilmekre jellemző jeleneteket (rozmárfotózás), megszólal Sebastião Salgado édesapja, de persze a film jelentős hányadában a művész alkotásaié a főszerep. Mindemellett még egy önreflexív poén is elcsattan: Salgado belenéz a kamerába, és lefotózza Wenderséket – amely képet a következő beállításban láthatjuk is, így láthatóvá válik a „negyedik fal”.
A Föld sója rendkívüli érzékenységgel megalkotott művészi pályakép egy rendkívül érzékeny művészről és képeiről. Senkit ne riasszon el, hogy a játékidő jelentős hányadában állóképeket látunk, mert Wim Wenders és alkotótársa kitettek magukért, Sebastião Salgado remekművei a szó szoros értelmében életre kelnek a vásznon. Kihagyhatatlan élmény.
Pontszám: 9/10
