Ős K.
Közép-Európa Táncszínház

Négy férfi jön be (Horváth Csaba, Szögi Csaba, Szilvási Károly, Rogácsi Péter), fejükön egy-egy ragadozó madár. Egyik vészjóslóan sötét tekintetű madár héja lehet. Ez a magányosan élő, vad, erős és gyors madár leggyakrabban az erdő legöregebb fáján üt fészket. A legtöbb ragadozó madár fogságban valamelyest megszelídül, a héja soha, ám, ha kevesek által ismert módon sikerül rákényszeríteni, a legjobb vadász lesz. A másik madár, az értelmi képességei és a testi kiválóságai harmóniájáról híres sólyom lehet. Életmódjuk csodálatraméltó: mondhatni, elegánsan vadászik, a fiókákat közösen neveli a párjával. A harmadik talán ölyv. Ravasz és leleményes madár. Bámulatos ügyességét demonstrálva szívesen tart légi bemutatót. A negyedik vércse lehet, amelyik elsősorban csapatokban él, nem épít fészket, elfoglalja inkább egy neki tetszőt, társaság kedvelőként előnyben részesíti a fészek-telepeket. Ezek a madarak a férfiak tánca közben megtestesítik a fent említetteket, a férfit, aki élvezi erejét, lelke nyugalmát. Óvja belső békéjét, növeszti, ápolja. Élete harmónia, a világba simul. Teste, lelke egy. Figyeli és tisztán látja a dolgokat. Lelke van. Erős, bölcs és dolgozik. Feljár az űrbe, majd' mindent meggyógyít, csodálatos dolgokat alkot, örök igazságokat mond ki és egyáltalán: mindig rak egy hasábot a világot fenntartó erők tüzére. Férfi. Akinek időről-időre megoldhatatlan feladatokkal kell szembenézni, akit kétségek gyötörnek. Hogyan fogjon ki az időn, hogy messzebb mehessen az űrhajóval? Hogyan gyógyítsa, aki nem gyógyul? Hogyan találjon valami egészen eredetit most, mikor már mindenen túl vagyunk? És egyáltalán rakjon-e fát erre a mohó, mindent felfalni készülő tűzre - a civilizált világra. Mindig egyedül kell szembenézni mindezzel. Magába roskad. Lassan elfogy a nyugalma. Megbomlik a harmónia, széthull a bizonyosság. Így már nagyon nehezek a terhek. Üresednek az esték, üresednek a beszélgetések, üresednek a poharak. A madarak egyre inkább kiesnek a szerepükből és minden élesztgetés, minden pánik szerű ragadozó-mozdulat ismételgetés ellenére sajátos katatóniába kerülnek. A férfiak szabadulni akarnak a madaraiktól, a férfi szabadulni szeretne a bölcs kétségektől, a rajta eluralkodott önelemzéstől, érzékenységtől. Szabadulni, de hogyan? Szabadulni, de mi lesz aztán?
Ekkor jelenik meg a tündér (Ladányi Andrea), minden felett. Tündéri mivolta már mozgásából érződik, kék ruhája a légzés, a beszéd, a külvilággal való összeköttetést szimbolizálja. Figyel, lesi a nyomokat, már ismeri a helyzetet. Segít a férfinek a világot látni, érteni, közben megszédíti az érzékeit, csalogatja, kifárasztja, bújócskát játszik a férfival. Elbűvöli. Bájosan, magától értetődő eleganciával dobálja ki a madarakat, megszabadítja a túlfinomult lelket terheitől, elcsalja figyelmét. Megszabadít a lélek repülő madarától, szerelmessé teszi a férfiakat. Játszik. Segít felnőni a férfinak, aztán unottan otthagyja, aki ettől teljesen padlót fog. A tündér ezzel mit sem törődve játszik tovább. A következő férfival, a következő játékában egy doromb kettejük szájában visszhangozza a dallamot, ami most őszinte és szenvedélyes, aztán, mikor már szűk ez a játszótér, a tündérke utánozhatatlan kecsességgel továbbáll. Az újabb férfi már előre érzi áldozat mivoltát, szinte megdermed a bűbájtól, és visszazuhan néhai katatóniájába: egy hídon sétál, léptei döngnek először a helyzetet élvező tündér, majd a semmi fölött. Elveszett, ő már csak az időt lükteti magában, őbenne már csak az idő kong. A férfi, aki kihúzza ebből a játékból a nőt, már tudja, hogy ő is lehetne egy kedves játék a tündér kezében. Erőt vesz magán, gondolkozik, mi történt. Figyeli a tündért. Elemez. Mérlegel. Értelmez. Már tudja, okosnak kell maradnia, hogy újra átadhassa magát ennek a varázslatnak félelem és kiszolgáltatottság nélkül. A férfi karjába veszi a tündért és bátran néz szembe újra a világgal, erősebb, bölcsebb és bátrabb, mint valaha. Emberfeletti erők mozdulnak és az iszonyatos erők metszéspontjában áll a férfi. Kezdődhet a tánc. Felhevült érzékiség uralja el a teret. A férfi magasan áll vállán a tündérrel. Körülötte támadók, kezükben fegyver. Ő az Erdő Királya, míg megvédi magát. A férfiak ütik, vágják. Minden pillanatban erősnek, tettre késznek kell lennie. Amíg el tudja hitetni környezetével, hogy legyőzhetetlen, amíg erős, addig élvezheti a hatalmát. Ő pedig vállán a tündérrel bírja a csapásokat. Ez a férfi a hiedelmek szerint irányítani is tudja a természet történéseit: uralja az időjárást, a növények, állatok növekedését, szaporodását. Ezért kell ereje fogytán "leváltani" őt. Ha elgyengülne, az elemek szabadon pusztíthatnának szerencsétlenséget és szegénységet hozva a világra. A király elődei a fákban laknak szellemként. (Afrikában, Indonéziában sok helyen ismert rítus a fa szellemeinek bocsánatáért, hogy a fa kivágása előtt csirkét áldoznak a fa tövében.) Ezek a faszellemek erősek és férfiasak, őket ölelve, fákat ölelve a meddő nők is termékenyek lesznek, és gyermeküket könnyen hozzák világra. A férfi erejének továbbadása, a folyamatosság biztosítása, a természet körforgásának fenntartása a fa kivágásának rítusával azonos. A férfi tudja, honnan várhat segítséget, lüktet az agyában összes ősének élni akarása, bölcsessége. Egy rács mögött őszes, hosszú hajú idős férfi kalapál iszonyatos hangerővel. Szállnak a vasak, időnként nagyot sóz a rácsra is. Abbamarad a kalapálás, a fiatal férfi kimerülten földre zuhan, de így is erős és nyitott. Az ősz öregember kijön a rács mögül, leül, megfésülik, megborotválják. Ő, a Fa Szelleme, miután kidőlt a fa, előlép. Körbejár, mantrázik. Nem zökkenti ki a kalitkában vergődő nő figyelemfelkeltő kedveskedése sem, teszi a dolgát, mint mindig. Botjával megérinti a kidőlt férfit, aki ettől magához tér. A nő is kiszabadul a kéretlen rabságból és ezután valami új kezdődik. Az életük gyönyörűen harmonikussá válik: szerelembe esnek. A férfi óriási erővel halad előre lépésről lépésre, maga előtt hason csúsztatva a lábába csimpaszkodó nőt. A férfinek persze nem könnyű így menni, a nő is emelgeti kecsesen törékeny, finom testét, minél kevéssé használódjon el útközben. Így járják az életük útjának egy szakaszát együtt, szeretetben.
Újra és újra megtörténik a világon: valahonnan előkerül ez a férfi, akit ezek után már saját erején kívül különleges spiritusz fűt, aki boldog pillanatokat kaphat nőktől, aki már soha többé nem lesz magányos, aki a világgal már egyedül néz szembe, a világgal, amit ő már megértett, a világgal, amivel már bármit tehet, a világgal, amiről ő bármikor boldogan távozhat.