Antal Nimród lesuvickolta a kérges rozsdát a régimódi heist filmek páncélzatáról, és ideiglenesen pénzszállító furgonokba, barázdált arcú világsztárokba, és persze sárban-vérben fürösztött pénzkötegekbe mentette át életbiztosítását. Persze csak amíg a ragadozók nyálkás iszonyata várat magára. Antal megteheti. Méghozzá az esélyesek nyugalmával.
Itthon a magyar közönségfilm gyökeres forradalmáraként emlegették, a Kontrollal át is örökítette külhonban megszerzett bámulatos technikai tudását a honi vásznakra, a tengerentúlon azonban Antal Nimród még nem versenyezhet a zsánerfilmes rendezői elittel. A 2007-es Elhagyott szoba ugyan viszonylag szépen csilingelt a jegypénztáraknál, maga a film vegyes fogadtatásban részesült: leginkább sablonos tucathorrornak bélyegezték, amelyben Hitchcock suspense-ének kótyagos szelleme kísértett. Régóta tudjuk azonban, hogy Antal előtt szélesre tárhatja az Álomgyár konok kapuit az idén valószínűleg beköszöntő Predators-reboot (első képek a filmről errefelé), amelyet nem kisebb név igazgat, mint Robert Rodriguez. Rendezőnk élelmesen kitalálta, hogy amíg a csápos szörnyeteg az előszobában toporog, ódivatú aperitifet tálal fel a nyáladzó közönségnek. A Szállítmány pedig bevégzi szerény küldetését.
Rengeteg kritika marasztalta el a filmet azon a címen, hogy túl kiszámítható, s hogy egyetlen percében sem fogunk vért izzadni a mardosó feszültségtől. Megállapításuk igaz, csak az a gond, hogy tévesen sütik rá ezt a billogot a Szállítmányra. Nimród ugyanis eleve nem is szándékozott szlalomozni a minél frappánsabbra hangszerelt spirális fordulatok hajtűkanyarai között. Talán azért vált elemi igényünkké, hogy a heist kiszolgálja csavar-éhségünket, mert az utóbbi évek sótlan trendje (A szajré, Az olasz meló, Ocean's-trilógia) nem egyszer baromi szövevényesnek szánt történettel kívánta megolajozni a videoklip-esztétikára és kamerarángatásra épülő koncepciót. De ettől eltekintve sem mindig érvényesül a mexican stand-offokon, verítékes csatározásokon, istentelen széthúzáson keresztül zötyögő gyanú-dramaturgia receptje. Ki vonná például erősen kétségbe - a huszadik perc után - A nagy balhé végkimenetelét?
Nimród persze valójában azért árulja el magát szinte az első pillanatban, mert viseltes sablonokkal dolgozik. Ty Hackett (Columbus Short) karaktere azonnal lerántja a leplet a rablásmozi vezérszáláról: tudjuk, hogy az Afganisztán poklát megjárt, hazatérve mégis súlyos anyagi gondokkal küzdő, öccsét egyedül pátyolgató fiatalember, aki könnyben úszó, búskomor tekintettel majszolja a ropogós hotdogot a külvárosi kifőzdékben, nem ússza meg anélkül, hogy a zárlatban az eleinte közönyös felettese glóriát ne tuszkoljon tükörsima kobakjára. A Szállítmány tehát nem a nagy horderejű karaktersorsok filmje: a lényeg ezúttal maga az ezüstpapír, nem a mögötte rejlő, kesernyés ízű csokoládé. Nimród filmje ugyanolyan, mint a Jean Reno, Matt Dillon és Laurence Fishburne által kormányozott pénzszállító furgonok: rozsdás páncélja furcsamód szolid életbiztosítással kecsegtet. És ami még fontosabb: a meglepően kurta játékidő és a gyorsvonatként száguldó dramaturgia agresszívan elénk tolja a sztori magvát, a csapat acélgyári tökölésének parázsos izzadságát, amely nagyszerű katalizátorként működik. A real-time cselekmény türelmetlen szorítása ügyesen elmossa a korábban meglengetett kliségyűjtemény ürességét, így - leszámítva a fapados záróakkordot - marad bő 20 percünk, hogy a rohamléptékű történet hajrájában megadjuk magunkat a rendező ódivatú ügyeskedésének.
A Szállítmány technikai szempontból is biztosítva van, a vágómunka végig egyenletesen magas színvonalú, csak azt sajnálhatjuk, hogy Antal viszonylag kevés vérbeli akciójelenettel dolgozik. Short és Dillon végső hajszája pedig olyan álmosító és idejétmúlt koreográfiát akar újra lenyomni a torkunkon, hogy az már a röhejesség határát súrolja. Ettől eltekintve azonban végig érződik az elbeszélői stílus kicentizett, régi vágású finomsága, amelyet időről-időre megakaszt ugyan a kötelező fegyverropogás és vérontás, mégis észrevétlen és érzelmileg sokszor rendkívül közönyös marad a cselekményvezetés. Így végül nem összegyűrt mozijeggyel a markunkban, ráncolt szemöldökkel és szitokhalom közepette egyenesedünk fel a székünkből, hanem az old school rablómozi rozsdás zsizsegésével az agyunkban. Nem fogunk emlékezni jellemerővel felszerelt figurákra, egyedül Matt Dillon zsarnoki főkolomposa méltó az említésre (nagyrészt a színész önfeledt brillírozásának köszönhetően), míg Jean Reno csak öregesen totyorog a gyártelep fakó piszkában, Laurence Fishburne-nek hol pajkosan somolyogni kell, hol pedig kiosztani néhány csattanós frászt, Columbus Short és Skeet Ulrich pedig robotpilótára kapcsolva döcögnek végig szerepeiken.
A Szállítmányra valószínűleg egy év múlva már senki sem fog emlékezni, sőt, sokan csak a DVD-üzletek roskatag polcain látnák viszont szívesen az elszigetelt próbálkozást. Antal Nimród mégis tökéletesen teljesítette mindazt, amire vállalkozott, és még a légyként hulló bandatagok előre megjósolható, mérnökien kiszámítható, programszerű morális zűrzavarában is van valami megkapó, nosztalgikus, lezser és nézőbarát hangulatiság, ami képes erőteljesen átütni az egynemű narratíva szövetét. Valószínűleg ezért a mágikus non plus ultráért kellett/lehetett eddig is szeretni Antal rendezéseit, és bizonyára ugyanez fog feltámadni hamvaiból akkor is, amikor a magyar származású szakember beleveti magát a Predators vészjósló dzsungelébe. Immáron - remélhetőleg - rozsdamentes akarattal.
