[img id=513158 instance=1 align=left img]S miután véget ért – mert bármennyire végeláthatatlannak tűnik is annak, aki ázik épp, egyszer minden zivatar eláll –, cseppenként gyűjteni össze azt, amiről szólt. Vagy megpróbálni legalább. És belátni, hogy ez képtelenség, de tudni azt is, hogy hallgatni róla legalább ennyire lehetetlen. Eltévedni aztán eshetőségek és tények között, de szólni mégis, mielőtt minden csepp felszárad. Valahogy így körvonalazható ez az esőtől esőig tartó regény. 

Bereményi könyve elsőre – az esőben állva még – szimplán egy nyomozás krónikájának tűnik. Az író regénybeli, Dobrovics nevű alteregója azt kutatja, vajon lehetséges-e, hogy rokona, esetleg testvére a szellemi társ és jóbarát, a titokzatos Doxa. Olyasvalakit keres, aki hozzá hasonló, olyat, akiben bízhat. Rögeszméjévé válik a vizsgálódás. 

A régieket faggatva és a könyveket bújva arra döbben rá, hogy a két nem is oly távoli korszak – a negyvenes és a hetvenes évek eleje – sokban hasonlít. Esős, szürke éra mindkettő, egymásba illeszthetők, építőkockáikat a hallgatás tapasztja össze. „Énszerintem folyamatosan háború van. Más korban járunk, mégis ugyanaz a tapasztalat.” Akárcsak a titoktartás terén.

A szerző szívesen él a fogással, hogy Dobrovics – vagyis voltaképpen a saját – töprengéseit, kétségeit mintegy a szövegben feledett (olykor túlontúl direkt) széljegyzetként állítja a történetmesélés szolgálatába. 

A megformálás, a megszólalás mikéntjével birkózik. Számomra ezért az évtized-palimpszeszt vizsgálatánál izgalmasabb nézőpontnak tűnt az elbeszélés nehézségei felől közelíteni a szöveghez. A titkot kutató író dilemmáit figyelve ugyanis újra csak csendre lelünk. Egy fél életen át cipelt titok súlyos némaságára. A könyv ennek a hallgatásnak a megtörésére tesz kísérletet. Előbb szavakkal, majd furcsa jelbeszéddel.

A kötet címszereplője, Vadnai Bébi a negyvenes évek elejének ünnepelt szépsége. A budapesti éjszaka a lábai előtt hever, hűvös kacérsága elbűvöli a háborút delíriumban és cigarettafüstben váró fővárost. Ő a vágy titokzatos tárgya, de az első számú csábító is, egyszerre testesíti meg tehát a Nőt és a Kígyót. Bárkit megkaphat, neki persze kizárólag az kell, akit látszólag sehogysem. Bébi kiállhatatlan, de állhatatos. Így sikerül megszereznie az egyetlen férfit, aki számít neki, az orvost, aki szeretve gyűlöli őt. Ám tudja azt is, hogy megtartani nincs már ereje. Ezért végzetes döntésre szánja el magát.

A regény központi motívumaként kijelölt „atipikus románc” – Bébi és Szemző doktor viszonya – megfeleltethető a szerző és tárgya közt dúló hosszú szerelemharcnak. A könyv legfőbb kérdése pedig – milyen gyermek születik vajon a hassliebéből? – tulajdonképpen a regény tétjeként is értelmezhető. A kérdést írói témaként – ha a könyvnek hihetünk – Dobrovics/Bereményi induló novellista korában, a Muskátli eszpresszó asztalánál, valamikor a hetvenes évek első felében vetette fel először. Hogy aztán majd’ negyven év és több tízezer gondosan, golyóstollal körmölt oldal múltán ismét nekiveselkedjék. Belefog hát a titok áthagyományozásába, a talány kihordásába, egy valószerűtlen karakter megírásába.

S regényével azt sugallja, hogy e démoni vonzalomnak, ennek a diabolikus szenvedélynek a pontos megjelenítéséhez a szavak kevesek. A könyv sejtelmes, bábjátékszerű lezárása a legőrültebb eshetőséget meséli el, szinte némán. Nem fecsegi ki a titkot, sőt, azt sem tudhatjuk meg biztosan, eredményesen zárult-e a nyomozás, hogy ő maga rájött-e a rejtély nyitjára. A finálé lynchi szürreáliába fordítja a Kádár-naturalizmust, és jóleső borzongással ajándékoz meg. Bőrig ázhatunk benne.

Érdemes azért feltennünk a kérdést: a hallgatás dacára mit tudunk meg a könyv központi alakjáról, a frigy gyümölcséről, a gyűlöletszerelemből született fiúról, Doxáról? Nos, nem túl sokat. Megírhatatlan. Ezt hosszú kísérletezés után maga a regény mondja ki. Valószínűsíthetjük csak, hogy afféle szent őrülttel van dolgunk, aki különlegesebb a hetvenes évek összes csodabogaránál, a könyv viszont nem elég pontos az autista látnok és az elmebomlott piás közti hajszálnyi különbség ábrázolásakor. 

[img id=322560 instance=1 align=left img]Azzal, hogy zaklatott hallgatásra ítéli, vagy példabeszédekben beszélteti Doxát, túl direkten választja el őt a „dumázás-csá-leves” fáradt jassznyelvét beszélő többiektől. A megtört próféta? A kiterített lázadó? Az ellenállhatatlan ellenálló? Ezek közül bármelyik igaz lehetne Doxára. 

Mindnél pontosabb azonban – és egyszerűbb is – figuráját megíratlanul, megírhatatlanul hagyni. 
Bár a könyv mindvégig Doxára és Dobrovicsra fókuszál, a személyes vonatkozású történet hátterében kirajzolódik egy általánosabb, ha tetszik, társadalmi szintű olvasat is. A regény megmutat ugyanis néhányat a vak és naiv sármőrök közül, akik a kristálycsillárok fényétől negyvenkettőben-négyben nem látták a fegyverek torkolattüzét, a lövések zajánál pedig hangosabbnak bizonyult számukra az összekoccanó poharak csilingelése. 

E fakó közép-európai grandeur egykor fényes ficsúrjait megtörten, meghasonlottan, némán látjuk viszont az önnön száját betapasztó hetvenes évek árnyékos presszóinak mélyén. Újból csak a kínzó csend hallik. Az aranyifjak megöregedtek és jogcím nélkül maradtak a kádári koszban, s még csak kilakoltatni sem kell/lehet őket, hiszen áttetsző, ártalmatlan kísértetek ők a „kínosan elnyújtott, lágy ítéletidőben”. Sorsukat a regény halkan, pontosan suttogja el.

Bereményi megértően adja tudtunkra: elképzelhető ugyan, hogy álmukban franciául vagy angolul beszélnek félre, ébren viszont – a szobakonyha sparheltje mellett – jó ideje anyanyelvükön dideregnek már. Divatos frakkjukat rég molyok rágják, elcseszett életüket dohányfüstben pácolt garbó, lódenkabát és műbőr kalap alá rejtik. Szűk nyakkendőjük szorításában hosszú évtizedeket izzadnak végig. Tudják persze, hogy az életük hazugság, de nincs már kinek elmondaniuk. 

Tönkrement, tönkretett, gyarmatosított nemzedékük titkokkal és elfojtásokkal sáncolta körül magát – állítja a könyv –, pedig ha kinézne fedezéke rejtekéből, megláthatná talán: a háború táján született utódoknak is hasonló, csak épp csendesebb zűrzavar jutott. Hogy őket olvassuk, faggassuk, megértsük, az már a mi feladatunk.