2055-öt írunk, London víz alatt. Egy Mézga köbüki stílusában formatervezett toronyházban egy öregember (szakáll nélkül) nyomogatja az érintőképernyős számítógépének képernyőjét, azon tépelődve: Vajon hol rontottuk el? A Greenpeace és a többi hasonló ügyben tevékeny civilszervezet legújabb, közösen gyártott oktató horrorfilmje nem sci-fi, hanem maga az eljövendő valóság.
A film hatalma
A film, vagyis a valamilyen rendezői elv alapján sorba rendezett képek meghatározott sebességgel való egymásutáni levetítése már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire alkalmas tömegek véleményének, világszemléletének, világhoz való viszonyának befolyásolására. Az első példát rögtön az egyik első vetített film adta: Lumiére-ék egy vonat állomásra való érkezését vetítették még vásári attrakcióként a kíváncsi forgatagnak, és meglepve tapasztalhatták, hogy a közönség sikoltva és egymást taposva ugrott félre a vásznon közeledni látszó gőzmozdony elől - a film fizikailag hatott a nézőkre. Ezt a hatást persze az idő folyamán egyre finomabb és egyre rafináltabb eszközökkel a mai napig használják, olykor reklám, illetve politikai propaganda célra is. A propagandafilmek igazi mesterei a totalitárius rendszerekben alkottak: Leni Riefenstahl a náci német, Eizenstein, Pudovkin, sőt René Clair a kommunista szovjet rendszer mai szemmel is érdekes és főleg, tanulságos propagandafilmjeit alkották meg, melyek annak idején komoly szerepet játszottak a tömegek nevelésében (értsd.: agymosásban). A szabad világ sem restelkedett a film tömegekre gyakorolt hatásának kiaknázásában: a filmes háborút Amerikában nem kisebb nevek, mint Frank Capra, John Huston vagy Walt Disney vívták. A propagandafilmek sokáig csak a politika eszközeiként, annak ideológiai fegyvereként funkcionáltak, hiszen csak a politika tudott megmozgatni olyan pénzügyi eszközöket, melyek azok gyártását és forgalmazását finanszírozni tudták. Csak a telekommunikáció és az internet, illetve azok lényegesen olcsóbb film(mozgó kép)gyártási technológiáinak elterjedésével tudott ez a folyamat szélesebb körben használatossá válni; ma már propagandafilmekkel bombázza a népet mindenki, az állatvédőktől és az egészségnevelőktől az iszlám fundamentalistákon keresztül az országimázs-építőkig és vissza, több-kevesebb sikerrel. A propagandafilmek ereje ugyanis akkor erősebb, ha csak az visszhangzik a közönség elméjében. Mihelyt választási lehetőség adódik, a közönség élni is fog annak lehetőségével, és a propaganda természetszerűleg alkalmazott daráló didaktikáját a szórakozás problémamentes és kényelmes passzivitására fogja cserélni, így mára szinte egyetlen eszköz maradt: a sokk ereje.
Környezetvédelmi propagandafilmek
A különböző környezetvédelmi alapítványok, csoportok (WWF, Greenpeace, stb.) a kezdetektől élnek a műfajjal, használják annak eszközeit, amivel csak egy probléma adódik: túlnyomórészben azok nézik ezeket, akik valamilyen módon már elkötelezettei az adott problémák elleni harcnak, számukra talán felesleges is a ködszurkálás és a provokáció, legfeljebb a hitbéli megerősítésben játszhatnak szerepet ezek a filmek. Szőrmebunda-gyártók, húsevők, notórius szemetelők, energiapazarlók, olajmágnások és telkükre szélerőművek telepítését esztétikai indokkal ellenzők nem néznek ilyen filmeket, így ezek a legnagyobb hatással véleményem szerint a gyermekekre lehetnek, feltéve, ha nem kötelező tanagyagként tálalják őket.
Pedig kétség nem fér hozzá, hogy katasztrófa vár reánk, vagy 2055-ben, ahogy ez a film is sugallja, vagy korábban, vagy későbben. Nyilvánvaló, hogy a Föld energia- és egyéb ásványkészletei végesek, a Föld már nem sokáig képes eltartani ezt az elképesztően felelőtlen életformát folytató homo sapienst. Mi, akik megnézzük ezt a filmet, már tudjuk ezt, azoknak kéne látni, akik ezzel nincsenek tisztában, azt viszont nem tudom, hozzájuk hogyan fog ez a film eljutni. Főleg felsőbb (értsd.: politikai ÉS gazdasági) akarat híján. (A televíziót mindenesetre hasznosabb médiumnak gondolom ez ügyben, mint a mozit, míg van a hagyományos értelemben televízió!) Így a Katrina-hurrikánt túlélő ökológus, a bájosan naiv angol ökohippi pár, a legszimpatikusabb arc, a 80 éves alpesi túravezető vagy a nigeri orvos-tanhallgató lány hiába mond érdekes, megdöbbentő és szívszorító dolgokat, csak bólogathatunk, hogy nincs ez így jól. ÉS MINDEN MARAD A RÉGIBEN. Bombát nekik, mondhatnám, ha már a propagandafilm sem működik, csak hát egy környezettudatos filmkritikus sem használ bombát.
Maga, A hülyeség kora című film amolyan vitán felül jó szándékú, még illedelmesen provokatív, bájosan suta grafikai és dramaturgiai megoldásokkal operáló propagandafilm, mely valódi dokumentumfelvételekkel próbálja megteremteni saját hitelét. Sajnos, például az angol ökohippi pár mi tagadás, meglehetősen ostoba naivitása a nevetést, az indiai repülőtársaság tulajdonosa értetlenséget, a film egésze pedig leginkább a tehetetlen dühöt váltja ki belőlem, a nézőből, és ez nem biztos, hogy a legjobb hatás, mit az Ügyben elérhet. Ez a film alkotóinak sara, élén Franny Armstrong rendezővel; ez a hang az amolyan szüfrazsettes, "béketankos" utcai tüntetésekhez talán elég, főleg, hogy a sok környezettudatos és csinos csajhoz könnyebben csapódnak a fiúk is, azonban a film éppen azokhoz nem fog eljutni, akikhez nagyon, de nagyon kellene. Vagy ha eljut, akkor azok "már megint ezek a hippik!" felkiáltással el is intézik. És marad minden a régiben, az idők végezetéig, azaz legfeljebb 2060-ig.
Kinek ajánljuk?
- Környezetszennyezőknek.
- Olajmágnásoknak.
- A fogyasztói társadalom tagjainak.
Kinek nem?
- Cinikusoknak.
5/10
