A pornó csak a pornófilmekben szimpla pornó, a játékfilmekben általában valami mást, valami önmagán túlmutatót is jelent. A Larry Flint, a provokátorban például egy amerikai alapérték, a szólás- és kifejezésszabadság szimbóluma, a Boogie Nightsban pedig az amerikai álom hajszolásának tanmeséje. A műfaj történetének legfontosabb állomásait már feldolgozták ezek a filmek – és említést érdemel még a Fülledt utcák című kiváló HBO-sorozat is –, de az európai színtéren még akadnak bőven megfilmesítésre érdemes eredettörténetek. Szívesen néznénk például egy biopic-et a magyar pornóguru, Kovi felemelkedéséről is, de helyette egyelőre be kell érnünk az olasz Kovi történetével, amelyben ráadásul szintén főszerepet játszottak honleányaink. 

Staller Ilona, azaz Cicciolina nem szorul külön bemutatásra, pornós és politikusi karrierjének, illetve médiaszereplésének köszönhetően ismertségi indexe a 90-es években a mindenkori magyar miniszterelnökével vetekedett. Riccardo Schicchi neve ellenben csak keveseknek mond valamit – legalábbis nálunk, Olaszországban ugyanis ikonikus figurának számít ő is. A fotós végzettségű férfi egy pikáns témákkal foglalkozó rádiós talk show-ban találkozott először Stallerrel, majd 1983-ban közösen alapították meg a Diva Futurát, az első olyan modellügynökséget, amely pornográfiára specializálódott. Két évvel később ők készítették el a legelső olasz pornófilmet, a főszerepben Cicciolinával. Több mint egy évtizeden keresztül Schicchi volt az olasz pornó pápája, éjszakai klubokat is működtetett, és az ő istállójába tartoztak a legnagyobb nevek, köztük Moana Pozzi, aki egy időben a világ egyik legnépszerűbb pornósztárjának számított. Schicchi megkerülhetetlen része lett az olasz közéletnek, bulvárlapok címlapjain és televíziós showműsorokban népszerűsítette a műfajt, provokálva a közízlést, majd pártot is alapított Partito dell'Amore néven, és megpróbálta Moana Pozzit megválasztatni Róma polgármesterének.

Schicchi élete és karrierje, illetve az olasz pornó fénykora akár egy nagyívű hollywoodi filmet is megérne – és a jó hír, hogy ezt a filmet már nem kell leforgatni, mert elkészült a hollywoodi színvonalú olasz verzió. Rendezője a színésznőként induló Giulia Steigerwalt, aki a filozófia szak elvégzése után a Los Angeles-i UCLA-n tanult forgatókönyvírást és rendezést, és a jelek szerint figyelt az órákon, mert

a Diva Futura úgy meséli el ezt a történetet, ahogy az a biopic-ek nagykönyvében meg van írva.

Az ilyen filmeket flashforwarddal illik nyitni, megmutatva, mi vár a főhősre, és itt is ez történik. Schicchi már túl van a sikerei csúcsán, de még mindig dekoratív nők veszik körül, akikkel közösen megrendezik Cicciolina hírhedt pitonjának a temetését. Ugrunk pár jelenet erejéig a gyerekkorba, kiderül, hogy a kis Riccardo mindig is kilógott a sorból, de a nőket már kiskamaszként bálványozta – sokszor egy távcső segítségével, messziről. Utána újabb időugrás következik, és immár egy kívülálló szemszögéből ismerhetjük meg a felnőtt Schicchit. Egy megszeppent fiatal nő, Debora Attanasio jelentkezik gyakornoknak a Diva Futurához, és bár elsőre a félénksége miatt nem tűnik alkalmasnak a titkárnői munkára, mégis felveszik.

Attanasio valós személy, az ő 2013-as tényregényén alapul a történet, és ha lehet hinni neki, akkor Schicchi nem pont olyan személyiség volt, amilyennek egy pornóproducert a közvélemény elképzelne. A film Larry Flint kissé szórakozott hippiverziójaként írja le, aki nem fogyóeszközként tekintett a „lányaira”, hanem kvázi családtagként, és igyekezett minél komfortosabbá tenni számukra a munkát. A szexet és a pornót a világ legtermészetesebb dolgaként kezelte, és ezért próbált minél nagyobb publicitást teremteni a filmjeinek és a sztárjainak –

a polgárpukkasztás nem cél volt, legfeljebb melléktermék, ami üzletileg természetesen kifizetődött.

Nehéz eldönteni, mennyire felel meg a valóságnak ez a kép, mindenesetre nem ez az első olasz produkció, amely a szexpozitivitás nevében próbál a főszereplőjéről egy meglehetősen hízelgő képet festeni. A Rocco Siffredi életéről szóló netflixes Szuperszex ráadásul szintén női alkotó munkája, de amíg annak a sorozatnak csak mérsékelten sikerült feminista hőst faragni a főszereplőjéből, addig a Diva Futurának sokkal könnyebb elhinni, hogy Schicchi tényleg egy kedves, szerethető figura a kegyetlen pornóvilágban. Steigerwalt megmutatja persze a lejtmenetet is, amikor a Henger Évával kötött házassága a makacssága és a megszállottsága miatt megy tönkre. A cége bukását azonban nem ez hozza el, hanem az internetes pornó előretörése és a hatóságok vegzálása – vagyis minden apróbb hibája ellenére együtt lehet érezni az amúgy egész életében diabétesszel küzdő férfivel.

A Diva Futurában az egyik szereplővel persze kimondatják a kötelezőt, mi szerint bármennyire is humanistább volt Schicchi a többi pornóproducernél, és hiába mondott nemet a futószalagon gyártott, a nőket megalázó, erőszakos pornóra, a tevékenységével ő is hozzájárult a műfaj devolúciójához. A tanulságok egy kissé szomszédokos levonása ellenére Giulia Steigerwalt filmjének nem célja, hogy a néző kellemetlenül érezze magát –

a Diva Futura a korszellem megidézésével elsősorban szórakoztatni akar, és ezt a lehető legprofesszionálisabban teszi.

A Hollywood-kompatibilis flashbackszerkezetnek hála nincsenek üresjáratok, tökéletesen ütemben ugrálunk a történetben előre és hátra, valós és rekreált korabeli tévéfelvételek, híradórészletek felhasználásával. A 80-as, 90-es évek miliőjét is sikerült megidézni, amiben a kosztüm- és fodrászrészleg mellett a zeneválasztásnak is nagy szerepe van – a büdzsé jelentős része valószínűleg a korabeli slágerek licencelésére mehetett el.

A szokás szerint kissé túlhúzott játékidő mellett egy dolog miatt lehet csak elmarasztalni a rendezőnőt. Kiváló a casting, a főszerepet alakító, túlméretezett öltönyeiben egy szórakozott irodalomprofesszorra hasonlító Pietro Castellitto különösen jó, Henger Éva és Staller Ilona szerepeit azonban nem magyar színésznők kapták, így megfosztottak bennünket attól az élménytől, hogy a két pornódíva veszekedését a film csúcspontján magyarul élvezhessük.